A Pszichiátria RANT

Ha valamire egyértelműen ráhúzható az a mondás – vastagabban, mint nyolc méteres súlyzóbotra a törölköző –, hogy annyit sem ér, mint bazuka ellen az integetés, az a mentálhigiénés kezelések csaknem teljes hányada.

Először szépen választhat az ember, hogy elmegy magánklinikára, és kvázi az utolsó piszlicsáré, nyeszleteg hajszálát is ráfizeti a mentális állapotára, vagy ingyen kezelik egy pszichiátrián, de akkor az egyeztetett időpont valójában mit sem ér, hisz egy tízórás időpontra tett kezelés gyakorlatilag jobb esetben délre talán lezajlik.
Ráadásul az utóbbi lehetőséget választók két csoportra oszthatók: vannak, akik olyanok miatt, sőt helyett járnak, akiknek erre valóban szükségük lenne (szevasztok 🙋), és azok, akik túl későn kezdtek el járni, és már rohadtul menthetetlenek.
Persze véletlenül sincsenek szétválasztva, nem: mindenkit besuvasztanak szépen ugyanarra a kvázi szívószálnyi, poshadt, levegőtlen folyosóra, mert miért is ne tennénk össze a gyászolót a fizikailag is rottyon lévő leprással, aki járványt robbanthat ki, meg a szocpszichótával, amelyik majd talán nem kapja elő a bozótvágót és kezd tömegmészárlásba — amiért ugye nyilván nem vállal majd felelősséget az egészségügyi intézmény, ha esetleg tényleg megtörténik.

Fűtés szintén nincs, de cserébe a szék is egy éjszakisarki, így az ember hólyagja rövid időn belül olyan szintű Niagara-üzemmódba kapcsol, hogy még csak véletlenül se hagyhassa ki azt a felettébb kihagyhatatlan és felejthetetlenül felemelő élményt, hogy milyen érzés olyan mellékhelyiségben csövelni, ahová az épület többi részével ellentétben – egy tudatos és alapos tervezésnek köszönhetően – nem kötötték be a villanyt.

És ha már az épületnél tartunk: a szockori tákolmány falai alig egy szögbeverésnyire állnak attól, hogy felismerhetetlenségig ripityára törve omoljanak össze, és temessenek maguk alá mindenkit.

Eljön aztán a perc, amikor a pszichiáter és/vagy pszichológusdoki asszisztense, a pápaszemes Szinyora Elrohó beszólít. Természetesen a beszólításban semmi konzisztencia: egy negyedikifjabbidősebb Saslik–Kovács Poszeidon Manfrédné Tóth–Horváth Vinonát be tudnak hívni a teljes nevén, de egy Farkas Martin Norbertet meg rittig képesek Farkas Martinként szólítani, amikor kb. nyolcadjára pofázta el, hogy a Norberten szólítsák, mert a Martint szinte kizárt, hogy meghallja.
Az első nevét használó Kiss Erik Béla nevű pácienst meg ugyanígy képes vagy huszonnyolcadjára is lebélázni.

Cserébe ugyanilyen inkonzisztens a regisztráció is. A kezelődoki rendszerint totál mást mond arról, hogy mit kell hová benyújtani, meg mit nem, mint az a bizonyos Elrohó és társulata.
Ebből következik az, hogy pápaszemes Elrohó mosolyba bújtatott passzív agresszióval és, legfinomabban szólva, is indokolatlanul magas lóról beszélő, kioktató és irgalmatlanul lekezelő hangnemben közli, hogy legközelebb mit és hova — úgy számonkérve, mintha nekem ezt tudnom kéne.

Holott még maga az a szájbavert egészségügyi ellátóközpont sem tudja, hogy mikor, hova, meg hogy a rákba kell a TAJ-kártyát meg az ambuláns lapot beadni, mert minden átkozott dolgozói részleg mást mond.

És csak azért nem mondom neki, hogy ő meg legközelebb a kolbászt lesz szíves beadni az alsó járatán, mert nem akarom magam kitilttatni a betegkörből.
Amúgy sem értem, minek még a papírokkal is babrálni, amikor van ez az úgynevezett ESZT, meg számítógépes előjegyzés.

Ami pedig a kezelő mentálhigiénés szakembereket és szakorvosokat illeti: azt hallanak meg, amit akarnak, majd bekategorizálnak valami szakkönyv alapján — ami bár baromira elhiszi magáról, hogy meg tudja fejteni az emberi elmét, nem tudja, mert az emberi elme alsó hangon is vagy hatmilliárdszor bonyolultabb annál, minthogy azt egy random bárakárki csak úgy meg tudja fejteni.

Mindezzel amúgy a teljes napnak csupán háromnegyede bagózódik el, ahelyett, hogy bármi érdemben hasznos és előremutató dolog történne.
De persze ne sírj, hálátlan negatív magyar szám: örülj, hogy létezik egyáltalán a szolgáltatás. Az már más kérdés, hogy olyan ugat be, önmagát és tevékenységét világmegváltónak gondolva, aki aligha járul hozzá ahhoz, hogy nekem vagy bármelyik betegnek jobb legyen.

Ennek fényében nem meglepő, ha valaki elgondolkozik azon, hogy ér-e ennyit az ő problémája, vagy hogy valójában a terápia nem csak még egy, seggre pattanásként hiányzó plusz gond-e a már alapból meglévő sok száz mellé.