Megmenteni

Elment az utolsó tanítványom, én is összeszedem a kottákat, berakom a dossziéba, ahonnan kicsúszik egy kézzel írt kottalap. Mikor felveszem, azonnal tudom, ki írta. Bence. Vajon mi lehet vele? Nagyon tehetséges fiú volt. Májusban láttam utoljára, most pedig már november közepe. Mikor elmaradt az óráimról, próbáltam hívni az édesanyját, de nem volt kapcsolható. Többször is megkíséreltem, de mindannyiszor sikertelenül, nekem pedig csak vele volt kapcsolatom. Ő utalta a fia zeneóráinak a honoráriumát. Már az utolsó fizetett óráján se jelent meg a fiú, azóta pedig nyom nélkül tűnt el. Bár többet tudtam volna meg róla. De nem a magánélete, hanem a tehetsége érdekelt. Bíztam benne, hogy majd szeptemberben előkerül, de sajnos ez se valósult meg. Még nézem egy ideig a kottát, amit saját kezűleg komponált, közben megjelenik előttem, ahogy zongorázik, majd ahogy a gitárral a kezében bravúrosan játszik és énekel. Megcsóválom a fejem, mérges vagyok magamra. Jobban kellett volna figyelnem rá. Majd az jut eszembe, hátha leváltott, és másik tanárhoz jár. Nem én vagyok a legnagyobb ász a szakmában. Csak kényszerből lettem magánoktató. A házasságom tönkrement, mert nem sikerült gyereket szülnöm. A férjem volt a zeneiskola igazgatója, így inkább a válás után onnan is eljöttem. Azóta viszont egészen fellendült a karrierem, rengeteg magántanítványom van. Szépen megélek belőle. Még egyszer a lapra nézek, mielőtt visszadugom a dosszié tetejére. Ekkora tehetség nem veszhet el!

Miután kicsit elkalandoztak a gondolataim, a boltba indulok. Be kell vásárolnom a hétvégére. Már szinte minden megvan, amit szerettem volna. Éppen a szalámik között válogatok, mikor azt látom, egy hátizsákos fiatal fiú a kabátja belső zsebébe rejt egy csomag szeletelt párizsit. Mögötte megyek, figyelem. Ő nem lát, kapucnija előre lóg az arcába, a feje le van hajtva. Azon gondolkodom, hogy megszólítom, mikor két zsemlét tesz a zacskóba, és egy óvatlan pillanatban a zsebébe csúsztatja. A külsejéből ítélve biztos nincs rá pénze. Éppen mellé lépek, hogy felajánljam, kifizetem a vacsoráját, mikor szemből a biztonsági őr is odalép. Ekkor emeli fel a srác a fejét. Megállok a döbbenettől.

– Bence! – A fiú először rám néz, utána a biztonságisra, aki már fogja is a karját.
– Gyere velem! – rántja magával.
– Várjon! – szólok oda neki. – Kifizetem, amit elrakott! Ismerem, vállalom a felelősséget.
– Ez nem így működik! – morogja az őr, de elengedi a gyerek karját. Nagy nehezen meggyőzöm, hogy többé nem fordul elő, és ezt most én kifizetem.
– Akkor rakd ki a hölgy kosarába, és soha többé nem akarlak itt látni! – mordul mérgesen az őr, és végig figyelemmel kísér.

Bence nem szól, lehajtott fejjel jön mellettem. Mikor kiérünk az üzletből, annyit mond.

– Köszönöm, Ági néni. – A kajáért nyúl, és már menne is.
– Várj, fiam! Ez nem te vagy! Illetve nem az, akit én ismerek! Ezt meg kellene magyaráznod. Mi történt veled?
– Hosszú. Meg nem is tartozik önre. – motyogja halkan, és lassan vissza akarja csúsztatni a kaját a kosárba.
– Nem baj, ha hosszú, én ráérek. Meg szerintem te is. Most szépen velem jössz, beülünk a kocsiba, és mesélsz. – mondom higgadtan, de belül tombolok. Mi a fene történhetett ezzel a gyerekkel? Rossz társaság? Pont abban a korban van. Nyolcadikos. De lassan a vállára teszem a kezem.
– Gyere.

Míg én kirakom a kosarat, addig ő lehajtott fejjel áll mellettem, leeresztett kezében a párizsi és a zsömle. Látom, valami nagyon megváltozott benne. Mindig segítőkészen ugrott, ha látta, tud segíteni. Már nagyon várom, mit fog mondani. Beülünk, de nem indítok.

– Hallgatlak, fiam. – Csak ül némán, és megjelenik egy könnycsepp a szemében. Én várok. Lassan és halkan szólal meg.
– Nem lehetne, hogy ezt csak megeszem, és megyek tovább? – néz a kezében lévő csomagra.
– Éhes vagy? – kérdezem halkan. Ő csak bólint.
– Mi lenne, ha most eljönnél hozzám, jól laknál, és elmondanád, mi változott meg a környezetedben? – Ő bólint, és már bontja is a szalámis fóliát. A zsömlét kézzel megtépi, beleteszi a párizsit, és hatalmasat harap belőle. Nem szólok, hogy kaját ígértem neki, látom, mennyire éhes.

Nálam már kicsit másként viselkedik. Kiugrik a kocsiból, és segít bevinni a kosarat, amibe a bevásárlást raktam. Viszont végig csendben van. Nem kényszerítem. Megmelegítem az ebédről maradt tésztás csirkepörköltet, és az asztalra teszem két tányér kíséretében. Megkérem, szedjen magának, amennyit csak megbír enni. Jól megrakja a tányért, és gyorsan nekilát. Már legalább a felét bekanalazta, mikor megemeli a fejét.

– Nagyon köszönöm, Ági néni. Már legalább fél éve nem ettem ilyen finomat. Valamikor anya… – elhalkul, és ismét ott a könny a szemében.
– Mesélj, Bence. Tudni szeretném, mi történt. – mondom halkan, és a szemébe nézek. – Kezdjük onnan, mikor május elején utoljára láttalak.

Ismét lehajtja a fejét, a kanalat is elengedi.

– Másnap meghalt anya. Leesett az előtte haladó autóról valami súlyos gép, ami teljesen összeroncsolta az ő kocsiját. Anyut sem tudták megmenteni. – elhallgat. Várok. Mivel látja, nem sürgetem, de figyelek rá, folytatja. – Azóta egyre rosszabb.
– Édesapád? A vállalkozásotok? – megcsóválja a fejét.
– Sajnos apu nagyon padlót fogott. A vállalkozás nem is érdekelte, pedig az ő nevén volt. De azt mondta, ahhoz is anya értett jobban. Így ő nem csinált semmit, csak kocsmázott. Mondtam neki, menjen el taxizni legalább, mert vezetni szeret, és annak a bevételéből talán meg tudnánk élni, de ő azt se tette.
– Akkor most mit csinál? – még azt is kérdezném, miből éltek, de inkább elhallgatok. Látom, hogy semmiből, ha az ételt is lopnia kell a boltban.
– Nem tudom. Szeptember eleje óta nem láttam. Akkor jött a végrehajtó, mert ahogy nem foglalkozott semmivel, az adósságok nőttek. Gondolom, a vállalati is. Apa egyszerűen a kezükbe nyomta a lakáskulcsot, és elment a kocsmába. Nekem annyi időt hagytak, hogy összeszedjem a cuccaim. Két nagy táskával az utcára kerültem.
– És mit tett édesapád? – nézek csodálkozva, mert amit mond, az elképesztő.
– Hm. Édesapa? Mikor mondtam, hogy dolgozzon valamit kettőnkért, mert én még csak most leszek nyolcadikos, akkor azt mondta, ő nem is az apám. Csak benne voltam az anya által kínált csomagban, így elfogadott. Próbáltam utána nézni, de az esküvőjük után öt hónappal születtem. Így nem tudom. Mikor szóba hoztam, többé nem válaszolt semmire. A lakás elvesztése óta kétszer szerettem volna beszélni vele, de mindkétszer matróztempóban mászkált. Kissé imbolygott a járása.

Alig bírok szóhoz jutni. A hallottak lesokkoltak. Bence még csak most nyolcadikos, és egyik napról a másikra mindent elveszített.

– És akkor kivel élsz? Nagymama?
– Anya szülei már rég meghaltak. Még alsós voltam. Apu anyukája meg Párizsban él. – legyint lemondóan.

Bennem pedig egyre inkább dolgozik valami kétely, csalódottság, idegesség és egy leírhatatlan belső feszültség.

– De akkor… – nem is tudom, hogy kérdezzem, hogy ne bántsam meg jobban, ne okozzak neki fájdalmat, mert éppen elég az, amin eddig keresztülment.
– Hát a vállalkozásunk telephelyén volt hátul egy fészer. Kiskoromban sokat játszottam ott. Most oda beköltöztem. Onnan járok suliba is. De új tulaj kezébe került a telep, már csak osonva, stikában tudok odamenni, és a gitárt se merem használni. – szünetet tart, lehajtja a fejét. – Nem tudom, mi lesz. Eddig senkinek nem mertem elmondani. Szégyelltem, hogy az apám nem foglalkozik velem. Utána meg féltem, hogy ha nem vagyok az övé, intézetbe visznek. De lehet, már az is jobb lenne, mint a bujkálás meg a hideg, ami esténként a fészerre telepszik.

Nem néz fel, látszik, már annyira megtört, bármit elfogadna, csak legyen egy picivel jobb a helyzete.

Az én szívem meg majd beleszakad ebbe a történetbe. Fél éve még nagy jövőt jósoltam ennek a kölyöknek. Most meg a kilátástalanság és a csalódottság öleli körbe. Ha nem ismerném, akkor is kötelességemnek tartanám a segítését, hát még így, hogy tudom, ki ő. Hozok egy döntést. Felállok, hátulról a vállára teszem a kezem.

– Tudod mit! Most elmegyünk a holmidért abba a fészerbe, és a mai naptól nálam fogsz lakni. Együtt felkeressük a gyámügyet, és megpróbáljuk elérni, hogy valamilyen módon itt maradhass. Vagy mint nevelőszülő, vagy mint örökbefogadó. Megfelel ez neked? – kérdezem, mert azért ehhez az ő beleegyezésére is szükség van.

Felugrik az asztaltól, és átölel.

– Ági néni! Tényleg maradhatok? Itt maradhatok nálad?

Most olyan, mint egy kisgyerek, aki kapott valami számára értékeset. Pedig szinte akkora, mint én. Megedzette az élet, néha felnőttként volt képes döntéseket hozni, de még a gyerek is benne él. Én pedig boldog vagyok, hogy adhatok ennek a gyereknek valamit, és nem fog elveszni egy tehetség.

Az éjszakát már itt tölti, és boldogan meséli a részleteket is. A gyámhatóság pedig egy csomó vizsgálat után úgy dönt, maradhat nálam. A státusz még kérdéses, de nem kell intézetbe mennie. Pont a karácsony előtti napokban kapjuk meg erről a határozatot. Végre nekem is lesz egy igazán boldog ünnepem. Hogy ő is az, annak egyértelmű jelét adja. A jegyei javultak az iskolában, a gitárt pengeti és énekel. Bár néha szomorú dalokat ír, de azok mind az édesanyjához szólnak. Szerintem ez teljesen természetes ebben a helyzetben!

Megmentettem egy tehetséget!