Tavaszi Portré

Az élő, zöld szőnyeg lustán nyújtotta szét karjait. Felettük lassan érkeztek a sokszínű pillangók, a méhek és más rovarok.
A kékesen gyöngyöző víz erőteljesen, mégis könnyedén tört utat magának, ahogy felébredt fagyos téli álmából. Vad csobogása még a kígyókat is felébresztette, miközben kövek és sziklák között száguldott, és a madarak, mókusok is előbújtak.

Egy ember tűnt fel, hátán hátizsákkal, mire a táj egy pillanatra megállt. A férfi izzadságcseppekkel a homlokán leült egy fűz alá, hogy kifújja magát. Teste láthatóan tele volt sebekkel, haja kócos, arca beesett. Fáradt tekintettel végignézett az előtte elterülő tájon, majd lassan hátradőlt a fa törzsének.

Az erdő ezután lassan folytatta ébredését: madárcsiripelés, a víz erőteljes csobogása és a rovarok zümmögése töltötte be a teret. A férfi hátát közben melegség járta át, majd a testét, karjait és lábait is.

Hátizsákjából elővett egy saját maga által írt búcsúlevelet, és újra meg újra elolvasta magában. Szemei közben nedvessé váltak. A kissé gyűrött levelet visszatette a táskába, mély levegőt vett, majd egy fegyvert húzott elő nadrágzsebéből. A természet, mintha csak most kizárólag őt figyelné, megdermedt. A növények mozdulatlanná váltak, az állatok nem pislogtak, a fűz néma könnyeket hullajtott sötétzöld levelek formájában.

Ekkor eleredt az eső, miközben a zöld levelek tovább hullottak a férfira. Lassan beborították kezeit, lábait, haját, míg a tiszta esőcseppek óvatosan lemosták bőrét, először az arcán, majd a kezén. Ekkor egy vijjogó sas tűnt fel a fűz mellett, mire megtorpant, és tekintetét a madárra szegezte. Figyelte, ahogy a sas tovább vijjogja különös zenéjét, amely betöltötte az erdőt.

Ezután rovarok közelítették meg az idegent: méhek, hangyák, katicák és pillangók. Majd levelek helyett virágok kezdtek hullani rá valahonnan.

Ő mozdulatlan maradt. Szivárvány rajzolódott ki az égen, és tekintete hosszú időre beleveszett a színekbe. A táj lassan teljesen felébredt az idegen szeme előtt, őt magát is beleszőve.

A fegyver közben eltűnt; talán elnyelte vagy elrejtette maga a természet, amikor az idegen kezéből kicsúszott, miközben a szivárványt figyelte. Szemeibe lassan visszakúszott az élet, a fény, tekintete kitisztult, arca és bőre megtisztult. Fáradt arcán apró mosoly jelent meg, miközben látta, ahogy egy mókus játékos mutatványokat végez a tisztáson.

Az idegen ezt követően mélyet harapott egy kerek, zöld almába. Az ízek azonnal elvarázsolták, mintha most először kóstolta volna a gyümölcsöt.

Egész lénye feléledt, és végül, alkonyatkor, amikor újra útnak indult, már tudta, merre tart. A napot követve haladt az ösvények között, útközben könnyedén elejtve búcsúlevelét. Újjongva, dobogó szívvel lépkedett előre, a tavaszi természet lágy, oltalmazó ölelésében.