Az idegen

Amikor csak tehette, kiment a játszótérre. Leült a padra és nézett, nézett maga elé. Néhány hete költözött ebbe a kisvárosba, nem ismert itt senkit és semmit, csak a játszóteret. Fél évvel ezelőtt engedték ki a kórházból, ahol hét hónapot töltött. Miután kiengedték, utókezelésekre, gyógytornára járt, állapota gyorsan javult. Ez kész csoda, hiszen a balesetben olyan súlyosan megsérült, hogy az orvosok nem sok esélyt adtak neki arra, hogy valaha is felépüljön. Öt és fél hónapig feküdt kómában. Mikor végre magához tért, az első, amit meglátott, egy arc volt. A nővéréé. A nő könnyeivel küszködve mosolygott öccsére, aki csak ennyit mondott:
- Ne bőgj! Mit bőgsz? Itt vagyok, élek...
Nővére szeméből továbbra is patakzottak a könnyek. Meg sem tudott szólalni. Nem sokkal később bejött a szobaorvos, félrehívta a nőt, valamit mondott neki. A nő bólintott és visszaült öccse betegágya mellé. A férfi még nagyon gyenge volt. Pár perc múlva elaludt. Az asszony az elkövetkezendő napokban is rendszeresen látogatta öccsét. A negyedik napon valami változást vett észre a férfi viselkedésén, mintha ideges lett volna.
- Hol van Ági meg Áron? Miért nem jöttek meglátogatni?
Ettől a kérdéstől tartott. Tudta, hogy előbb-utóbb el kell mondania az igazságot öccsének. Felállt az ágy mellől, kiment, s az orvossal tért vissza, aki egy injekciót adott be a férfinak.
- Hol a feleségem és a kisfiam?
Az orvos sóhajtott egyet, majd így szólt:
- Önök súlyos autóbalesetet szenvedtek. Sajnos a feleségét és a kisfiát nem tudtuk megmenteni, mindketten meghaltak.
- Micsodaaa? Nem, ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Ugye, ez nem igaz? - nézett könnyes szemmel nővérére, aki csak ennyit tudott kipréselni magából, miközben neki is folytak a könnyei:
- Sajnos igaz, mind a ketten meghaltak...
A férfi torkából valami nyüszítésszerű hang buggyant ki, sírt, mint egy kisgyerek. Nem tudott, nem bírt megszólalni, záporoztak a könnyei. Lassan azonban megnyugodott. Az imént beadott injekció hatni kezdett.
Napokba, hetekbe telt, mire felfogta, hogy elveszítette azt a két személyt, akit a legjobban szeretett a világon. Nem tudott megmaradni a városkában, ahol annyi szép boldog évet töltöttek el együtt. Munkahelyén felmondott-balesete előtt mentősként dolgozott a kórházban-és más városba költözött. Nem dolgozott, nem törődött magával, nem érdekelte senki és semmi. Aztán egy napon felfedezte magának ezt a játszóteret. Nagyon hasonlított ahhoz, ahová annak idején gyakran járt a kisfiával. Itt valahogy jól érezte magát. Nézte a sok vidáman hancúrozó gyereket. Egyáltalán nem zavarta a gyerekzsivaj. Igaz, ő sem zavart senkit. Akadt ugyan, aki megbámulta az ápolatlan, borostás férfit, de mivel órákon keresztül csak ült és mereven nézett maga elé, nem törődtek vele. Egy szerencsétlen hajléktalan, gondolták róla.
A gyerekek össze-vissza futkároztak, labdáztak, kacarásztak, visítva nevettek, jókedvük volt. Hirtelen egy labda gurult a pad mellé. A férfi lehajolt érte és átnyújtotta a kisfiúnak, aki szépen megköszönte. A férfi megkérdezte tőle:
- Hogy hívnak?
- Marci vagyok!-válaszolta a kis szöszke legény. A férfi megsimogatta a kisfiú fejét. Abban a pillanatban egy fiatal nő, a kisfiú anyukája rohant oda hozzájuk. Megfogta kisfia kezét és elráncigálta a padtól:
- Hányszor mondjam Marci, hogy ne beszélgess ismeretlen emberekkel! Ezt az embert nem ismered, ez egy idegen!- üvöltötte, majd kissé csendesebben, de azért olyan hangerősséggel, hogy a férfi is meghallja, hozzátette:
- Ki tudja, mire képes az ilyen ember, mi járhat a fejében? Az ilyenektől jobb távol tartani magunkat. Megértetted?
A kisfiú nem értette miért kiabál az anyukája, miért mérges a bácsira.
A férfi elkedvetlenedett, de továbbra is ott maradt a padon. Elgondolkodott. Vissza-visszatértek emlékei: önmagát látta kisfiával Áronnal, amint egymásnak rúgják a labdát...De sokat is nevettek együtt...!De szép is volt...!
Egyszer csak sikítozásra, kiabálásra lett figyelmes. A szőke kisfiú anyukája sikítozott:
- Marci, Marci, kisfiam, mi van veled?
A kisfiú nem válaszolt. Csurogtak a könnyei, nehezen szedte a levegőt, furcsa sípoló hangot adott ki. Az anyuka kiabálására többen is összeszaladtak, de csak nézték a ziháló kisfiút.
- Istenem, hiszen ez a kisgyerek fuldoklik!-kapott észbe a férfi és azonnal felpattant. Odarohant a gyerekhez, felemelte őt. Leült egy padra, a kisfiút a térdére fektette és óvatosan hátba veregette. Nem gondolkodott, ösztönösen cselekedett, mint annak idején, mikor még mentősként dolgozott.
- A Heimlich-féle műfogás alkalmazása gyerekeknél...-motyogta magában és közben kíméletes ütéseket mért a kisfiú lapockái közé. A negyedik ütésnél valami kirepült a fiúcska szájából: egy kiflivég volt. Az anyuka ismét sírva fakadt, de most már örömében, a kisfiú is sírt, ő meg az ijedtségtől. Az ott bámészkodók megtapsolták az idegent. Az anyuka könnyeivel küszködve fordult az idegenhez:
- Köszönöm....és ne haragudjon rám, amiért olyan udvariatlanul bántam magával.
A férfi biccentett, búcsút intett a kisfiúnak és elindult hazafelé...