CSILLA TÖRTÉNETE

Mit is mondhatnék mentségemre? Nem tudom. A választ erre a dologra a mai napig nem tudom...De kezdem az elején:
Amikor jelenlegi férjemmel, Edével megismerkedtem, huszonöt éves voltam, ő egy évvel volt idősebb nálam. A következő évben összeházasodtunk. Megegyeztünk, hogy a baba-projektet egyelőre elhalasztjuk, hiszen még fiatalok vagyunk, szerettük volna még "kiélni" magunkat. Beutaztuk egész Európát, jártunk Ázsia néhány országában is, sőt eljutottunk Ausztráliába is. Három évig utazgattunk, aztán úgy döntöttünk, hogy itthon maradunk, elég volt az utazásból. Most már jöhet a baba! Igen ám, de a baba csak nem jött. Két évig próbálkoztunk, siker nélkül. Elmentem a nőgyógyászomhoz, aki alaposan kivizsgált és azt mondta, hogy nem lát semmi rendellenességet. Biztos, ami biztos alapon azért továbbküldött egy másik szakemberhez. Ott is mindent rendben találtak. Megnyugodtam: nálam minden rendben. Most Edén volt a sor: ő kezdte az orvosokat járni. Kiderült, nála van a "bibi": spermái túl lassúak, lusták... Az orvos szerint Ede ugyan nemzőképes, de nagyon kicsi a valószínűsége, hogy teherbe eshetnék tőle. Megtörténhet, de az szinte csoda lenne, mondta az orvos a vizsgálat befejeztével...
Az elkövetkező néhány hónap szörnyű volt mindkettőnk számára. Ede egyre mogorvább lett, néha az volt az érzésem,hogy depressziós. Drága férjem váltig hangoztatta, hogy ő így most már nem férfi, nincs értelme az életének, jobb lenne, ha szakítanánk, bla-bla-bla... Ez így ment hosszú heteken, hónapokon keresztül. Később azt kezdte mondogatni, hogy nekem egy olyan férfi kell, aki megajándékozhat egy gyerekkel. Hiába mondtam neki, hogy én gyerek nélkül is ugyanúgy szeretem őt, mint amikor megismerkedtünk. Ő csak mondta a magáét. Nem bírta felfogni, hogy szeretem őt, hogy számomra mit sem változtat a tény, hogy esetleg soha nem lesz gyerekünk.
Elérkezett a hatodik házassági évfordulónk napja. Úgy gondoltam, ugyanúgy fogjuk megünnepelni,mint máskor: pezsgő, finom vacsora. Nem így történt. Amikor Ede meglátta a terített asztalt meg a pezsgőt, mogorván csak ennyit mondott:
- Nincs mit ünnepelnünk. Úgy gondolom, hogy el kéne válnunk, nincs értelme így tovább együtt élnünk...
- Normális vagy? - kiáltottam fel a meglepetéstől és akkorát csaptam az asztalra, hogy a kezem belesajdult. - Mi a fenéről beszélsz? Térj már végre észhez!
- Elválunk és kész! - mondta erélyesebben Ede.
Erre már nem tudtam mit válaszolni. Pedig eredetileg a vacsoránál az örökbefogadásról szerettem volna Edével beszélni...
- Én nem akarok válni... - szóltam.
- De én igen! Ez lesz a legjobb...
- Kinek? Neked? Mert nekem nem. - válaszoltam.
- Mindkettőnknek. Érted? Mindkettőnknek! Felfogtad végre azzal a kis agyaddal? - az utolsó mondatot már szinte ordította. Mi lett az én józanul gondolkodó, okos férjemből? Nem ismertem rá. Sohasem szoktunk veszekedni, kiabálni meg most hallottam először. Ahogy ránéztem, ijesztő látvány volt ez a magából kikelt ordítozó férfi.
- Velem te ne ordibálj !
- Azt csinálok, amit akarok és akkor ordibálok, amikor csak kedvem támad. Ééérteeed? - kiáltotta Ede.
- Jobb lesz, ha most elmegyek.-mondtam.
- Az bizony nagyon jó lenne.
- Elmegyek, nem jövök ma haza, ne várj. Majd valamelyik barátnőmnél alszom.
- Nagyszerű, végre lesz egy kis nyugalmam. Csak menj! Isten veled! - köpte oda gúnyosan.
Nem válaszoltam, becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. Könnyeim végigfolytak az arcomon, de nem érdekelt. Felültem a legközelebbi villamosra, néhány megállót utaztam, aztán egy idegen helyen, ahol addig még sosem jártam, leszálltam. Nem messze a buszmegállótól volt egy bár, oda bementem. Leültem a bárpulthoz, rendeltem magamnak egy vodka-dzsúszt és ott üldögéltem. Egyszer csak megszólalt mellettem valaki:
- Szabad ez a hely?
Anélkül, hogy felnéztem volna, csak ennyit mondtam:
- Nem akarok ismerkedni.
- Kár, mert most jól jött volna egy kis beszélgetés. Nagyon szar napom volt.
Egész idő alatt a vodkás poharamat bűvöltem. Végre felpillantottam a "szomszédomra". Ó, egek! Teljesen úgy nézett ki, mint Ede! Persze, nem a mostani, morgós, örök elégedetlen Edére gondolok, hanem arra, akit hajdanán megismertem. Barna haj, kék szem, széles váll, az a huncut mosoly... Micsoda hasonlóság! Aztán beszédbe elegyedtünk. Megtudtam, hogy Krisztiánnak hívják, elvált, van egy hétéves kislánya. Beszélgettünk, ittunk, beszélgettünk, ittunk... és mit szépítsem: Krisztián lakásán kötöttem ki. Hogy még pontosabb legyek: Krisztián ágyában...
Kora reggel kegyetlen fejfájásra ébredtem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán megláttam a mellettem szuszogó idegen férfit. Jaj, istenem! A fenébe! Gyorsan felöltöztem és amilyen csöndben csak tudtam, elhagytam a lakást. A villamoson hazafelé egész úton Edére gondoltam. Szegény Ede, nem ezt érdemelte tőlem. Hogy is tehettem ilyet! Lefeküdtem egy vadidegen pasival, akit nem is ismerek, közben meg imádom a férjemet... Fél nyolcra értem haza. A konyhában kávéillat terjengett.
- Na, megérkeztél, te csavargó ? - kérdezte a férjem. Meglepődtem, nem ilyen fogadtatást vártam.
- Meg.-szóltam halkan.
- Ne haragudj Csillus a tegnapi viselkedésemért, nem tudom, mi ütött belém. Ígérem, ma bepótoljuk a tegnapi ünneplést, jó?
- Jó.- csak ennyit tudtam kinyögni.
Teltek a napok, hetek... Egy hónappal az ominózus eset után fura érzésem támadt, olyan másnak éreztem magam. menzeszem is kimaradt. Ennek nem szenteltem különösebb figyelmet, mert ezzel mindig is így voltam. Azonban nem hagyott nyugodni a dolog és csináltam magamnak egy terhességi tesztet. Pozitív?! Terhes vagyok! A Krisztiánnal töltött éjszaka nem maradt következmények nélkül. Most mit csináljak? Álljak oda Ede elé és mondjak el neki mindent? Azonnal elválna tőlem, azt meg nem akarom, hiszen imádom őt... Mostantól minél gyakrabban kell "házaséletet élnünk". Így talán elhiszi, hogy övé a gyerek. Amikor három hét múlva elújságoltam neki, hogy apa lesz, örömében felkapott és körbetáncolta velem a lakást.
Pár hónap múlva megszületett a kisfiunk, aki apukája után az Ede nevet kapta. Amikor jóval a pici megszületése előtt a baba nevéről beszélgettünk, Ede ezt a három nevet sorolta fel: Gábor, Krisztián, esetleg Ede..Na, akkor a Krisztiánt én azon nyomban kizártam, tudjátok jól, miért...
A kis Ede ma már négyéves, oviba jár. Amúgy tiszta "apja": barna haj, kék szem...
Néha azért felriadok álmomból, arra gondolván, hogy mi lesz, ha kisfiamnak netán valami betegség folytán vérre lesz szüksége és az orvosok megállapítják, hogy nem Ede a kisfiú apja. Vagy egyszer majd megjelenik az ajtóban Krisztián, aki valahonnan tudomást szerzett a fiáról... Szóval, ez a helyzet. Nem akarom bonyolítani a dolgot, szeretném, ha minden úgy maradna, ahogy van. A kis Ede apukája mindenképpen a férjem, Ede. És nagyon remélem, ez így is marad örökké...