Árnyék a falon

Egyedül ül egy fehér műanyag széken, a szinte már bántóan fehér gumiszobában, mindkét karja testére szíjazva. Fehér az inge, fehér a nadrág rajta. Még a muszájkabát, mit erőszakkal adtak rá fehér köpenyes emberek, is hófehér. Mondták neki, erre szüksége van a saját testi épsége érdekében. A nyugtató, mit be kellett vennie, is fehér dobozból kivett fehér kapszulákba rejtett fehér por. Az a kis papírpohár, amiben a víz van, is fehér. Látta, mikor szájához emelték azt fehér hajú emberek. A mennyezeten a villogó neon fénye is bántóan fehér. Mi több, még a kilincs nélküli ajtó is hófehér.

Azt mondják, itt dolgozó emberek, ez szükséges rossz, ez az ő érdekében van. Mert őrült az, ki veszélyes magára és másokra. Igazuk van. Valóban az! Talán ezért zárták ide be, hogy megvédjék azoktól. Igen, bizonyosan így van. Azoktól, kik ellopták a színeket. Attól, ki ellopta a hangokat, amik most szintén zavaróan fehérek voltak.

Zéró egyre feszültebb, érzi, hamarosan robbanni fog elméje. A kemikáliák, amikkel hónapok óta tömik, már nem képesek testében kifejteni a várt hatást. Elméje megtanulta kezelni a tompultságot, a világ ferdeségeit. Megtanulta látni azon a kis kulcslyukon keresztül szemlélve a körülötte zajló eseményeket, amin még képes leláncolt elméjén keresztül kitekinteni a való világra.

Azt mondják neki olyanok, kiket nem lát, a halál megváltás lenne. Ha így van, hát akkor ne sajnáljuk másoktól sem. Ami az enyém, az a tiéd is! Oszd meg azt felebarátoddal, mit birtokolsz!

Zéró egyre feszültebb, egyre nő a kulcslyuk mérete, min ez idáig kitekintett! Majd hirtelen a hangok elhallgattak. Zene szólalt meg, és ő akaratlanul is rándult egyet, majd újabbat. Hatalmas vigyort mázolt ajkára a felismerés kínja, az értelem sugara jelent meg tompa tekintetében, a szemeiben lévő távoli üresség mintha árnyakkal telt volna meg. A zene erősebb lett, és már-már azon kívül nem is hallott mást. Tagjai akaratlanul is a dobbanó ritmusra mozdultak. Vérkeringése mintha az ütemmel arányosan lüktetne testében. Fejével a ritmusra biccentve mozdult.

Az ápoló abbahagyta a keresztrejtvény fejtését, és érdeklődve nézte a tizenegyest, ahogyan rángatózik.

Mit csinál ez?! Rendszert vélt felfedezni rángatózásában. Nem, ez nem rángatózás volt. Ez a hülye táncol! Igen, egyértelműen táncol. Ritmusra vereti a dilinyós! Valaki zenét hallgat a körzetben?! Baszki, abból botrány lesz!

Bekapcsolta a mikrofonokat, de bizony Zéró mozdulatain és dúdolásán kívül semmi mást nem hallott. Egy pillanatra elgondolkodott, jelenti. Aztán csak legyintett. Kit érdekel, mit csinál a viccosztályon egy eszement?!

A keresztrejtvényével kezdett el ismét foglalkozni. Fél szemmel a tizenegyest nézve próbált megnyugodni. Különös idegesség fogta el, adrenalin árasztotta el teste minden zugát. Félt, valóban félelem járta át zsigereit.

Egy pillanatra a telefonért nyúlt, felvette és elkezdett tárcsázni. Majd abbahagyta, és visszahelyezte a tárcsázós, még nála is idősebb készülékre a bakelitkagylót. Nem, nem csinál hülyét magából. Nem, nem lesz közröhej tárgya.

Zéró minden tagját tömény energiával töltötte fel a zene lüktetően élő ritmusa. Felugrott műanyag székéről és táncolni kezdett. Lendület vitte, hajtotta a más, a lázadás, az átlagos, a passzivitás ellen.

Gyűlöli a fehéret, igen, már biztos benne. Meggyűlölte azt! Átjárta minden tagját a ritmus, annak hevülete. A kis műanyag szék, miről felugrott, a szemközti kipárnázott falról pattant vissza sértetlenül, mikor fordulatában teljesen véletlenül belerúgott.

Puha volt a fehér kipárnázott fal, lágy és műanyag a hófehér szék. Ám de valami történt. Vörös szín freccsent a falra! Ez olyan volt neki, mintha az élvezetek oltárán ő lenne a világ közepének origója a végtelenben! Megtört a fehér egyeduralma!

Újra belerúgott vad tánca közben gyengécske anyagból készült ülőalkalmatosságába, ezúttal szándékosan és minden erejét beleadva. És készül a mű! Újabb vörös csík jelent meg a falon.

Ezúttal keverve a kubizmus, impresszionizmus, szürrealizmus stílusait, annak jegyeit. Ő volt az eszköz, a domináns fehérség a vászon, és vére a festék! A festék, melyet felsebzett lába vetett az őrület vásznára.

Újabb, ezúttal célzott és erőteljes rúgására a lágy műanyag kisszék művészien a mennyezeten lévő vandálbiztos lámpa búrájának pattant, és ezer darabra tört. Pont úgy, mint ahogyan a lámpa edzett üveg búrája is. Ezer darabra robbanva hullt alá, végképp megtörve a fehér egyeduralmát.

A fehér elleni lázadásaként ezer és ezer apró üvegszilánk vetett ki magából alig észrevehető, csak Zéró által látható szivárványszíneket. A mennyezeten lévő három fénycsőből kettő darabokra törve hullt alá, és a padló megtelt vörös foltokkal Zéró eszeveszett táncában, amit a zene ritmusára egyre hevesebben járt.

A kontrollszobában az ápoló félig fekve foteljában mindkét lábát a kezelőpulton pihentette, ölében a keresztrejtvénye, kezében lassan kihűlő kávéja. Amiből egyetlen betűt sem írt bele a tizenegyes műsorának kezdete óta. Képtelen volt rá koncentrálni.

Mikor az bevadulva belerúgott a székébe, és megsebezve magát vérrel fröcskölte be a szoba falát, kétségbeesetten csapott rá a nagy vörös vészjelző gombra. Felzúgtak a szirénák, s vészjóslóan villogni kezdtek a vészjelző lámpák.

Akkor rúgott bele székébe újra a tizenegyeske, újabb vércsíkkal beszennyezve a fehér falat, mikor az ügyeletes feltépte a szekrényét, és magához vette gumibotját, elektromos sokkolóját és kábítóspray-jét.

Kirontott a kontrollszobából, egyenesen a tizenegyes zárka felé robogva kacsázó és igen sietős léptekkel. Ám de még látta, mikor a törhetetlennek hitt edzett üveg ezer darabra robbanva kiveti magából törött fénycsöveit.

A jelentős túlsúllyal küzdő ápoló még saját magához képest is sebesen haladt az őrjöngő ápolt gumiszobája felé. Mire a zárka ajtajához ért, már három kollégája is felé tartott lihegve, rohanva.

Kitárult az ajtó, és a kép, ami eléjük tárult, valóban szürreális volt! A közel kétméteres egykori kommandós éppen akkor fejezte be számukra néma táncát! A padló, a fal vértől maszatos, üvegszilánkok mindenfelé. És a tizenegyes ápolt hangosan nevetett!

Igen! Megtört a fehérség diktátuma!

Zéró fejében dübörgött a zene. Boldog volt, hosszú idő óta boldog. Megölte a fehérséget. A zene ritmusára lelke együtt mozdult táncával, taposva az üvegen, mely véresre marta talpát, bemaszatolva mindent, mi fehér.

Győzött! Megölte a fehérséget!

A felrobbant lámpa egyetlen maradék fénycsöve villogott, hol sötétre váltott, árnyékot vetve a falra. Igen, Zérónak küldetése van, már megint.

Képek villantak be elektrosokkolt agyának valahol elrejtett, még működő maradékából. Mikor kinyílt az ajtó, és három fehér ruhás állta el szabadulásának útját.

A fehérség újra támad!

Fejét leeresztve meghajolt előttük, ahogyan egy előadás után a színpadon szokás, széttárva karjait Jézus-pózban.

A négy nagydarab ápoló nem hitt a szemének, mikor a tizenegyes beteg abbahagyta őrült, számukra tökéletesen néma táncát. Igen, csak nekik volt néma, mert ők nem hallották a zenét! Viszont a tizenegyes ápolt igen, és most épp meghajolt a fejében tomboló közönség előtt, mely tapsviharral fogadta produkcióját. A kezeit testéhez szíjazott gumiköpeny, mely már nem volt fehér, úgy szakadt ketté rajta, mintha papírból lett volna.

Ott állt előttük lehajtott fejjel a csupa izom egykori bérgyilkos, az elit kommandós, kit azért zárattak ide be, azért kapott sokkterápiát, hogy végleg elhallgattatva ráverhessék bűnül, mit egykor parancsba kapott lelketlen vezetőktől. Kik elárulták őt is és a népet is, kit szolgálniuk kellene.

Ott állt előttük széttárt karokkal, meghajolva. A produkciónak vége!

A tizenegyes ápolt felemelte tekintetét, egyenesen a fehérekre pillantva. Szemeiben vad tűz lobogott, arcán az őrület vigyora! Izmai feszesek, teste ugrásra kész. Hangosan felnevetett, mikor az elektrosokkoló pisztoly tüskéi hasfalába vágódtak, és százezer volttal kezdték marni testét. Egyetlen mozdulattal kitépte azokat, és már lódult is meg előre felé.

Három ápoló ájultan feküdt ott, ahová éppen estek, miután Zéró pár beidegződött mozdulattal kiütötte őket. A negyedik kétségbeesetten próbálta kinyitni az intézet utolsó ajtaját, nem éppen önként.

Igen, Zéró a színek felé tartott, a hangok felé. Alig pár perccel később már az éjszakai város hallgatag és alvó sikátoraiban végleg eltűnt. Csak néha került elő egy-egy osonó falra vetült árnyék.

Három hét telt el, és csak vérnyomokat találtak, mik levezettek a szennyvízhálózatba, a város alá. Sebekkel tarkított testét bizonyosan kikezdték ott a fertőzések, ebben minden szakértő egyetértett. Aki lemászik a kanálisba erősen vérző nyílt sebekkel lábain, testén, annak semmi esélye a túlélésre.

Igen, majd az eső kimossa a holtestét. Ha nem, hát a patkányok majd elpucolják. Probléma letudva.

Igen, hat év telt el, és semmi hírt nem kaptak róla. Csupán egy ötéves kislány tűnt el pont akkor a környékről, aki egy hajléktalan asszony gyermeke volt. A kis Katherina.

Ő volt a kislánya annak az asszonynak, akit agyonvertek véletlenül, mikor egy tüntetés a diktátor ellen kissé durvábbra sikerült. Igen, ő volt az egyetlen szemtanú is, aki látta, hogy szó sem volt agyonverésről! Maga a kegyetlen diktátor lőtte tarkón édes anyukáját. Egy hajléktalan nőt – az meg nem hiányzik senkinek sem.

– Kivel beszélsz, Zéró bácsi?
– Anyukáddal és az egykori kiképző tisztemmel.
– Én nem látom őket.
– Persze hogy nem, mert nem léteznek.
– Honnét tudod, hogy nem léteznek?
– Mert már meghaltak. És ha hozzájuk érek, akkor a testükön átmegy a kezem. Vagyis nem léteznek.
– Akkor miért beszélsz velük?
– Ha kérdeznek jó emberek, akkor illik válaszolni. Hé! Rendesen tessék megtisztítani azt a mesterlövészpuskát, mielőtt összerakod! Tessék tisztességesen beolajozni, mert ha meg fogja a rozsda, akkor félre fog hordani.
– Jól van na! Anya mit mondott neked?
– Azt, hogy már megint nem etted meg a vacsorád, hanem Borzasnak adtad.
– Mert Borzas úgy tud nézni, és mert éhes volt.
– Borzas mindig éhes, neked viszont rendesen kell enned, mert ha nem, remegni fog a kezed.
– És akkor nem fogom tudni lelőni anya gyilkosát.
– Megegyeztünk, ugye? Te nem ölhetsz! Nem lőheted le azt a gazembert. Megeszed a vacsorád, tanulsz és szót fogadsz. Cserébe majd én megölöm őt. Te meg elmész Margaréta nővérhez, és iskolába fogsz járni!
– Jól van na… De azt is mondtad, ha neked nem sikerül, akkor én megtehetem.
– Azért tanítalak, meg tudd védeni magad, nem azért, hogy gyilkos légy! És csak hogy tudd, anyukád bólogat, és a kiképzőm is.

Zéró valóban úgy látta, mindketten helyeslik azt, amit mondott, bár már hat éve nem igazán tudja eldönteni, mi a valóság és mi a képzelet.

Forr benne a bosszú, amit már rég megtett volna, ha csak egymaga lett volna. Talán most, hogy biztonságban tudhatja végre kis védencét, Katherinát. Akit el kellett rejtenie, nehogy – el akarván varrni a szálakat – neki is baja essen.

Egy héttel később a már nem is olyan kicsi Katherina egy helyi zárdába vonult Éva néven, mint megárvult gyermek, ami részben igaz is volt.

Zéró szabad lett, már összepakolta a holmiját, indulásra készen. Katherinának mindent megtanított, amit csak lehetett. Már nincs rá szüksége.

Mikor is valami megcsillant a mocskos padlón. Igen, a kislány elhagyta az ezüstkeresztjét. Vagy nem is elhagyta, csak üzenni akart neki?

A hajléktalan nő, Katherina anyukája és Zéró valamikori kiképzőtisztje mosolyogva bólintott, mintha csak elköszönnének. Majd megfordultak és elsétáltak. A távolban fény villant fel, ami elnyelte őket örökre.

Zéró évek óta most volt valóban egyedül. Egyik kezében fegyverekkel teli hátitáskája, a másikban a kislány ezüstkeresztje.

Döntenie kell!

Delirma, a diktátor az éjszaka közepén arra ébredt fel, hogy egy kéz tapasztja be száját. Kiáltani próbált, de hiába is tette volna, mert rezidenciájának őrei mind ájultan feküdtek valahol. Zéró egyetlen egy embert sem ölt meg! Pedig megtehette volna, sőt eredetileg így is tervezte. Most a kezei közt van, kit olyannyira gyűlöl, kit meg akart ölni. Katherinának is megígérte, most mégis vacillál. Egyik kezében tőre, a másikban, amivel betapasztja a kegyetlen diktátor száját, egy ezüst kereszt. Katherina keresztje.

– Jézus megbocsátásról beszél nekem. Igen, itt van velem a szobában ő is. És még sokan mások is, akik a halálodat kívánják, akiket te ölettél meg, vagy kínoztattál halálra. Olyan is van a szobában, akit személyesen te öltél meg! Ne keresd őket! Csak én látom, de az számomra elegendő bizonyíték. Elegendő indok lenne arra, hogy keresztülvágjam torkod!
– Mmmm… mmmm.
– Jézus viszont azt mondja, meg kell bocsátani felebarátomnak. Most akkor mi legyen? Ha megöllek, akkor bosszút állsz majd ártatlan emberek ezrein.
– Nmmm… nemmmmm.
– De-de! Konszenzusra kéne jutnunk. De hogyan is, hisz a szavad semmit sem ér. A lelkedért a Sátán már türelmetlenül toporog az alvilág kapujában.
– Nmmm… nemmm… mmmm.

Zéró végignézett a sokadalmon, akiket csak ő látott, majd egyenesen Jézus szemébe nézett és bólintott. Késével éppen csak megvágta a diktátor nyakcsigolyáját hátul, átszúrva a gerincvelőt.

– Nem öllek meg, pedig valakinek megígértem. Rosszabbat teszek veled. Életben hagylak, ám de bénán. Remélem, szép hosszú életed lesz, és végignézheted, ahogyan az összeharácsolt javaidat, hatalmadat mások fogják élvezni.

Zéró kését a diktátor feje mellé, a párnájába döfte. Majd ugyanolyan észrevétlenül tűnt el onnét, ahogyan érkezett. Csak nevelt lánya, Katherina ezüstkeresztjét vitte magával. Most már határozott céllal elindulva oda, ahová a szíve húzta. Megbocsátott, és letéve terhét lelkéről úgy döntött, élni fog, valóban élni. Hiszen van kiért megtegye.

Miközben elhagyta a szobát, már nem volt körülötte senki sem.
Csak az árnyéka követte őt, az árnyéka a falon.