Pár éve történt, ha eszembe jut néha, jókat derülök rajta... Volt egy-két elintéznivalóm, buszra szálltam-ültem, kényelmesen elhelyezkedtem. Gondoltam, az egyórás út alatt "bambulok" egy kicsit, mivel olvasnivalót elfelejtettem vinni magammal. Tíz perc adatott meg nekem a "bambulásra". Mögöttem egy hetvenöt körüli néni ült. A következő megállónál felszállt egy harmincas férfi, s beült mögém, a néni mellé. Ismerősök voltak, egyazon faluból valók. Kénytelen voltam végighallgatni a beszélgetésüket. Most megpróbálom veletek is megosztani ezt az "élményt", amit főként a férfi magasröptű, fordulatokban "gazdag" beszéde tett élvezetessé. Nem írom le az egészet, hosszú lenne. Csupán egy kis ízelítővel szeretnék szolgálni nektek. F - férfi N - néni Íme: F :"- Hát az öregmama hogy van? N…Tovább olvasom…
Nagyon jól ismeri a riportalanyt évtizedek óta, természetesen tegeződik is vele, és tud róla mindent. El is mondja. – Most pedig, kedves nézőink, József Attilával fogok beszélgetni. Atesz – úgy gondolom, szólíthatlak így, hiszen a nézők előtt nem titok, hogy sok-sok éve ismerjük egymást –, te egyszer, ha jól emlékszem, a rakodópart alsó kövén ültél, nézted, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottad, sorsodba merülten, mint fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívedből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna? – Igen. – Egyszer azt mondtad, te úgy vagy, hogy már százezer éve nézed, amit meglátsz hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget veled. Látod, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt…Tovább olvasom…
A Kőbánya-kispesti metróállomás valóságos csillogó-villogó ünnepi kavalkádba öltözött. Mintha egy hatalmas, örökkétartó ünnepséget akartak volna szervezni számára. Persze eltekintve attól a groteszk, nonszensz valóságtól, mely leginkább az elgórált szemetes- és chipszes zacskókban, az ingyen főtt ételért kígyózó sort álló hajléktalanokban mutatkozott meg. Angélát már csak egy hajszál választotta el az eredményesnek nevezhető érettségi vizsgahéttől, amikor is társadalmi munkát is kellett vállalnia, mert egy felsőbb vezető ezt kitalálta. A folyamatosan lázadó kamasz lánynak ez csöppet sem tetszett. Elvégre ha valaki érettségire készül nagy gőzerővel, akkor a legkevésbé sem fogja érdekelni a kötelezően előírt társadalmi, szociális munkavállalások száma, melyek persze kötelező érvénnyel…Tovább olvasom…
Ködös szürkeség szinte kikészíti a hajnal fényeit; iszamos, gusztustalan massza egyre pesszimistábbá teszi az embert. Felteszem a reggeli tejeskávét, és megpróbálok a hajnal mélabús, egykedvű hangjaira koncentrálni. Kopogást hallok beszűrődni odakintről. Egy ismerős, női arc mosolyog rejtélyesen a bejárati ajtó miniatűr kukucskálójában. El sem hiszem, hogy itt van! Már mennyi évtizede, hogy utoljára az érettségi banketten bámultam abban a vadítóan dögös, szexis koktélruhában, melyet százszázalék, hogy csupán csak azért vett fel, hogy kiadósan megdobogtassa a kanszíveket. – Hát szia, édesem! – cuppanós csókkal üdvözöl, amint kissé tartózkodva beljebb lép. Érződik, hogy kicsit feszélyezve érzi magát, hiszen míg osztálytársak voltunk, egyszer sem látogatott meg. Folyamatosan bocsánatot…Tovább olvasom…
Valahol a Földön létezik egy kis ősi kápolna a fenyvesek között. Kissé távolabb vezet egy főút, amely bevisz a településre. Pár százan lakják csak, de nyílt és barátságos, segítőkész emberek. A kápolnába belépve a többszáz éves ódon falak illata érződik. Az egyszerű, fehérre meszelt falakon kiemelkednek Jézus és Szűz Mária képei. Középen az oltár a maga egyszerűségében is az alázat érzését kelti a látogatóban. A régi, kopott imapadok két sorban húzódnak a falak mellett. Egyszerre talán százan, ha beférnek. Azonban soha sincs tele. Az itt szolgáló atya már a hatvanas éveit tapossa. Egy szoba-konyhás kis gondnoki lakásban lakik, mely közvetlenül a kápolnából nyílik. Édesapja is itt szolgált, szinte belenőtt a hivatásába. Neki nincs utódja, egyedül tengeti az életét. Néha a…Tovább olvasom…
– Anyácska, kérlek, válaszolj a kérdésemre! Nekem miért nincs testvérem? – nyaggatta Panni az édesanyját egy borongós téli estén a cserépkályha padkáján ülve, és egyre szorosabban simult anyja meleg testéhez. – Mindkét barátnőmnek van az iskolában testvére, csak nekem nincs. – Tudod, kislányom, mi így vagyunk egy család: apa, anya és te. Úgy gondoltuk édesapáddal, hogy azért nem lesz testvéred, hogy mindent meg tudjunk adni számodra, amit csak szeretnél, és sohasemmiben ne legyen hiányod. – válaszolta anyja, de érezte, hogy ez a magyarázat még további kérdéseket fog felvetni. Így is lett. – De Anya, nem érted? Én testvért akarok! Mit érek vele, ha mindenem megvan, csak a legfontosabb hiányzik, amit szeretnék? – erőszakoskodott tovább a gyermek. – Figyelj ide, Kicsikém! A…Tovább olvasom…
Csend volt… csend, mélységes mély csend. Igazándiból ez még nem volt annyira rossz, mint a sötétség. Komor, lehangoló és áthatolhatatlan. Valahol ennek az állapotnak a közepén létezett Lelkecske. Nem is tudta, mióta van ez így. Egyedül volt, magányos volt és félt. Reménykedett, reménykedett, hogy egyszer, valamikor megváltozik valami. Bármi, csak ez ne legyen. Nem tudta mérni az időt, mely eltelt, s már soha többet nem jön vissza. Egyszer csak valahol jó messze valami halványodott. Enyhe fény szűrődött át a semmiből. Aztán még messzebbről jött egy rezdülés. Ezt azonnal érzékelte. Furcsa érzés volt, ilyet még nem tapasztalt. Aztán még egy rezdülés és egy gyenge hangocska valahonnan. Van ott valaki? kérdezte Lelkecske. Én vagyok – jött a távolból a válasz. Lélek…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A színházban ismerkedtek össze – ha egyáltalán lehet ezt mondani –, hiszen István különben se volt az a társaságkedvelő fajta ember, és különben is szilárd meggyőződésévé lett – különösen az utóbbi években –, hogy színházba mostanság előszeretettel azok mennek, akik szeretik látványosan kiteregetni ruháikat, fénylő, értékes ékszercsecsebecséiket és előkelőnek számító ruhakollekciójukat, és amikor egy-egy szemfüles, rafinált, de ugyanakkor már szabályosan tolakodó, bunkó bulvármédiából szalajtott riporter orruk alá dugja a mikrofont, és mintegy jelképes keretek között kérdőre vonja őket, hogy: – Mondja csak? Hogy tetszett az adott darab? – Akkor a legtöbb esetben az illető megszólított jóformán köpni-nyelni sem tud az átmeneti megdöbbenésétől. István kicsit különc, furcsa ember volt…Tovább olvasom…