A két lélek

Csend volt… csend, mélységes mély csend.
Igazándiból ez még nem volt annyira rossz, mint a sötétség. Komor, lehangoló és áthatolhatatlan.
Valahol ennek az állapotnak a közepén létezett Lelkecske. Nem is tudta, mióta van ez így.
Egyedül volt, magányos volt és félt. Reménykedett, reménykedett, hogy egyszer, valamikor megváltozik valami. Bármi, csak ez ne legyen.
Nem tudta mérni az időt, mely eltelt, s már soha többet nem jön vissza.

Egyszer csak valahol jó messze valami halványodott. Enyhe fény szűrődött át a semmiből.
Aztán még messzebbről jött egy rezdülés. Ezt azonnal érzékelte. Furcsa érzés volt, ilyet még nem tapasztalt.
Aztán még egy rezdülés és egy gyenge hangocska valahonnan.

Van ott valaki? kérdezte Lelkecske.

Én vagyok – jött a távolból a válasz. Lélek vagyok…
Keresek valakit… valakit, aki figyelne rám. Figyelne rám és beszélgetne velem, és velem lenne.

Egyedül vagy? kérdezte Lelkecske.

Nem. Tartozom egy lélekhez, de nem a lelki társam.

Nem? kérdezte Lelkecske. Ezt nem értem.

Megismertem. Mellette vagyok, de mindent másként látunk. Ő erős, ural… Jó lenne valaki mellett, aki megért.

Beszélgessünk? kérdezte Lelkecske.

Igen… jó lenne – mondta Lélek.

Elindult egy beszélgetés, és minden jobb lett. Mindenkinek minden jobb lett.
Ahogy beszélgettek, fény betört a sötétség közé, s minél többet beszélgettek, egyre világosabb lett.

A beszélgetések közben Lelkecske érezni kezdte Lélek rezdüléseit, és egyre intenzívebben.
Bárhol is volt Lélek, ez nem befolyásolta a rezdüléseket. Sajnos ez a dolog egyoldalú volt. Lélek ezt nem érezte úgy, ahogy Lelkecske.

Lelkecske örült is, meg fájt is neki ez a rezdülés. Bár volt, hogy örömöt élt át a rezdülés által.
Telt az idő, és egyre szorosabban kötődtek egymáshoz. Megosztották egymással a gondolataikat.
Voltak zökkenők az elején, de utána már gördülékenyebben történt minden.

Lelkecske eltelt az örömmel, melyet annyira vágyott. Azt hitte, ez már neki nem jár, vagy legalábbis nem fogja megtapasztalni.
Időnként ő is megérezte annak a másik léleknek a jelenlétét, de nem akart róla tudomást venni. Egyszerűen örülni akart.

Már minden körülöttük tündöklő fényben áradt, s Lelkecske azt hitte, az öröm akár a végtelenségben is osztályrésze lesz.

Aztán időnként lettek bajok, de próbálta magát túltenni rajtuk.

Kell, kell, hogy elmúljon a rossz – gondolta. Volt már bőven részem belőle. Most már készülök a sok jóra.
Erősítette magát Lelkecske.

Lélek meg csak élvezte, ahogy Lelkecske körülveszi szeretettel.
Neki több idő kellett, hogy átérezze, mit is kapott ajándékba.
Vagy talán fel sem fogta, mekkora kincs Lelkecske.

A rezdülések átszelték az időt és a teret. Az öröm kölcsönös volt. Egy darabig…

Aztán Lélek beszélni akart Lelkecskével.

Nézd, már az elején mondtam neked, hogy nem vagyok egyedül.
Az a másik lélek nagyon nem jó szemmel nézi a mi kettőnk boldogságát és együvé tartozását.
Uralni akar, és ezt meg is mondta. Kizárólagosságot akar felettem.
Én gyenge vagyok, szégyellem, de nincs erőm. Nincs erőm dönteni.
Dönteni és lépni valamerre… erőtlen vagyok, gyenge vagyok, gyáva vagyok.

Iszonyatos erős rezdülések jöttek át az éteren. Rengett minden. A másik lélek tombolt.
Lelkecske és Lélek megrettentek. Illetve csak Lélek félt.

Lelkecske életében először küzdött.
Minden energiáját bevetve felvette a harcot a másik lélekkel szemben.

Hogy lehet egy lelket uralni? Nem is értem – mormolta hangosan Lelkecske.
A lélek önálló és független, vagy én gondolom csak rosszul?

De a küzdelem értelmetlen volt. Értelmetlen, mert Lélek feladta.

Szomorúan elment. Elment, és nem tudni, hogy örökre-e.

Most megint szürkévé vált minden. Majd kihunyt a fény.
A rezdülések nagyon megritkultak, majd el is múltak végleg.

Megint minden olyan lett, mint amikor Lelkecske egyedül volt.

Egyedül maradt.

Csend volt. Csend, mélységes mély csend.
Csend és komoly, feneketlen sötétség.