KARÁCSONYI MENEDÉK

Valahol a Földön létezik egy kis ősi kápolna a fenyvesek között. Kissé távolabb vezet egy főút, amely bevisz a településre. Pár százan lakják csak, de nyílt és barátságos, segítőkész emberek.

A kápolnába belépve a többszáz éves ódon falak illata érződik. Az egyszerű, fehérre meszelt falakon kiemelkednek Jézus és Szűz Mária képei. Középen az oltár a maga egyszerűségében is az alázat érzését kelti a látogatóban. A régi, kopott imapadok két sorban húzódnak a falak mellett. Egyszerre talán százan, ha beférnek. Azonban soha sincs tele.

Az itt szolgáló atya már a hatvanas éveit tapossa. Egy szoba-konyhás kis gondnoki lakásban lakik, mely közvetlenül a kápolnából nyílik. Édesapja is itt szolgált, szinte belenőtt a hivatásába. Neki nincs utódja, egyedül tengeti az életét. Néha a településről segít egy-két asszony a takarításban. A karácsony közeledtével erre különösen figyelnek. Az egyik asszonyságnak a férje minden évben gondoskodik egy kis fenyőfáról, amit közösen feldíszítenek.

Hirtelen jött a tél, még nem számítottak rá. Napokon keresztül csak havazott. A félméteres hóban nehéz volt egy kis ösvényt vágni, hogy a településről eljussanak a hívek a közös imádságra szenteste. Az atya nem is számított nagy létszámra. A délutáni órákban ugyanis a havazást még tetőzte a tomboló, viharos szél. A fenyvesek között hamar sötétedett, ezért az atya gyertyákat gyújtott. A pislákoló gyertyalángok félhomályában kezdett el imádkozni.

Az elmélyültségéből a kápolna nyikorgó ajtaja zökkentette ki. Hangfoszlányok ütötték meg a fülét, ugyanis a szél zúgása minden mást elnyomott. Gyorsan keresztet vetett, és befejezte az imádságát, majd elindult az ajtó felé.

– Ugyan ki lehet az ilyen ítéletidőben…? – morfondírozott magában.

Ahogy közeledett a bejárathoz, látta, hogy egymás után többen is igyekeznek befelé. Havasan, átfagyva, dideregve köszöntötték az atyát.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
– Mindörökké, Ámen! – hangzott a válasz.
– Bocsásson meg, atyám, hogy így önre törünk! A távolsági buszunk megcsúszott, és az elejével az árkot célozta meg. Ebben a zord időben csak reggel tudnak másik járatot küldeni, mivel ez volt a mai napon az utolsó. Láttunk egy kis fényt az útról, és idejöttünk, mert különben az éjszaka folyamán mindannyian megfagytunk volna! Én a buszsofőr vagyok, Anton a becsületes nevem.
– Isten háza mindenkinek nyitva áll! Sérült van-e önök között? – kérdezte az atya.
– Nem…, úgy tudom, nincs!
– Rendben, gyorsan segítsenek, hozzunk plédeket! Itt nincs fűtés, de ezeket körbetekerhetik magukon.

A sofőr és még két férfi kiosztották a meleg takarókat. Mindannyian beburkolóztak velük, és leültek az imapadokba szétszóródva.

– Kérem…, üljenek egymáshoz közelebb, hogy egymást is tudják melegíteni – szólalt meg az atya.

Meglátott egy asszonyt a kisfiával, aki láthatóan kimerült és elcsigázott volt.

– Kérem, hölgyem…, a kisfiúval…! Jöjjön, van egy öreg heverőm a szobában, ott megaludhatnak reggelig.
– Nagyon köszönjük, atyám!

Mindenki próbált kicsit elbóbiskolni, ám ezek a padok erre kényelmetlenek voltak. Az atya is magára terített egy vastag takarót, és visszament a kápolnába a többiekhez.

– Nézzék…, ahogyan észrevették, ezek az imapadok nem alkalmasak pihenésre. Hosszú lesz az éjszaka, talán egy kis beszélgetéssel hamarabb telik az idő. Feltettem egy nagy kondér teát, hamarosan elkészül, az segít felmelegedni.
– Igazán hálásak vagyunk, atyám! Köszönjük szépen! – szólalt meg az egyik férfi.
– A hála az Urat illeti, hogy éppen itt történt a közelben önökkel ez a baleset – válaszolta. – Jöjjön, segítsen kihozni a teát.

A nagy fazekat letették az Úr asztalára, kiosztották a poharakat, és mindenki annyit mert belőle, amennyit szeretett volna.

– Csak nyugodtan igyanak belőle…, ha elfogyna, készítek másikat – bíztatta őket az atya.

Mindenkinek jól esett a forró tea, még a kezüket is átmelegítette. Egyszer csak újra megcsikordult a kápolna ajtaja. Egy középkorú házaspár lépett be rajta, összefagyva.

– Isten hozta önöket! Jöjjenek csak bátran! – szólalt meg az atya.
– Elnézést, ha megzavartunk volna valami imádságot – mondta a férfi.
– Az autónkkal elakadtunk ebben a nagy hóban, már egy jó ideje ott ülünk, de annyira dermesztő hideg van, hogy majd megfagytunk. Láttuk a fényt itt, és gondoltuk, hátha kapunk segítséget – folytatta a felesége.
– Természetesen! Anton…! Hozna még egy-egy takarót a házaspárnak?
– Igen, atyám…, máris!
– Itt egy kis forró tea, talán segít átmelegedni – kínálta őket az atya.
– Nagyon köszönjük, atyám – szólalt meg az asszony, és közben gyorsan magára terítette a takarót is.
– Ha kérnek még, szolgálják ki magukat bátran! Ebben az ítéletidőben nem tudnak tovább haladni. Reggelre remélhetőleg elcsitul a hóvihar. Akkor segítünk a hótorlaszból kiásni az autójukat – tette hozzá az atya.
– Igen…, köszönjük – szólalt meg a férje.

Ők is leültek az egyik imapadba, kissé távolabb a többiektől.

– Kérem…, jöjjenek közelebb, így egymást is tudják melegíteni. Ők egy busz utasai, akik szintén menedéket találtak Isten házában – mesélte az atya.

A házaspár egymásra nézett, a férfinak nemigen akaródzott, de az asszony felállt, és eleget tett a kérésnek, a férj követte.

– Arra gondoltam, hogy talán elrebeghetnénk közösen egy hálaimát az Úr dicsőségére, amiért nem hagyta önöket megfagyni valahol az úton. A szeretet jegyében, így szenteste a házába terelte bárányait – szólalt meg az atya.

Ezután hangosan elkezdett imádkozni, nem nyújtotta hosszúra. Nagy csend következett, majd néhányan még szedtek poharukba a gőzölgő teából. Az atya feltett a sparheltre egy újabb adagot.

– Ha nincs ellenükre…, talán kicsit megismerhetnénk jobban egymást – vetette fel az atya, hogy megtörje a nagy csendet.

Senki nem mert megszólalni elsőnek.

– Anton…! Önről már tudom, hogy a busz vezetője. Várja otthon család? – kérdezte az atya.
– Igen, a feleségem és a két gyermekem. Biztosan aggódnak, hogy miért nem érkeztem meg időben. Ebben a viharban még telefonálni sem lehet.
– Igazán sajnálom…! – válaszolta az atya.

– Én Kate vagyok. Mi a lányomékhoz igyekeztünk volna, ha nem akadunk el – szólalt meg az asszony.
– Értem…, sajnos már csak holnap tudnak találkozni, de segítünk, amint jobbra fordul az idő – mondta az atya.
– Köszönjük, atyám…! Gondolni sem mertem volna, hogy a szentestét egy kápolnában fogom tölteni idegenekkel a gyermekem és az unokáim helyett – válaszolta keserűen a férj.
– Igen…, Isten útjai kifürkészhetetlenek! Ezért javasoltam, hogy beszélgessünk, hamarabb eltelik az éjszaka. Önt hogyan szólíthatom?
– Marko vagyok!
– Köszönöm, Marko.

– Engem Henrinek hívnak, és ha már itt tartunk, őszintén mondom, hogy életemben nem hittem, hogy egyszer is át fogom lépni egy templom küszöbét. A munkámat be kellett fejeznem, és most mentem volna haza a családomhoz én is.
– Kedves Henri! Nincsenek véletlenek – mondta az atya némi mosollyal az arcán.

– Engem szólítsanak csak Bennek! A húgommal a városban dolgozunk, és a szüleinkhez igyekeztünk volna.
– Igen…, én Sofia vagyok, de nagyon hálás azért, hogy az Úr idevezetett minket.

– Örülök, hogy itt vannak…! Persze tudom, a körülmények mostohák, és mindenki szívesebben lenne a családja körében. Képzeljék, hosszú évtizedek óta ez az első szentestém, hogy nem egyedül töltöm – fűzte hozzá az atya.

– És a hívek? – kérdezte Henri.
– A hívek…? Isten áldja meg őket…! A délutáni közös imádságra néhányan eljönnek, ha nem ilyen zord az idő. Azonban az este…? Egyedül, imádságosan telik.

– Nincs családja vagy rokonai? – kérdezte Marko.
– Nincs…, másképpen alakult az életem.

– Atyám! Mi szeretettel várjuk hozzánk! Kérem, tiszteljen meg minket a jelenlétével, ha már járhatóak lesznek az utak – szólalt meg Ben.
– Nagyon kedves, köszönöm! Tudják, nem igazán hagyhatom itt a kápolnát. Nincs, aki helyettesítsen, és mindig jöhet valaki, úgy, ahogyan most önök is.

– Ez a baj ezzel a vallással! Nem engedi, hogy családot alapítsanak! – kelt ki magából Henri.
– Téved…, lehetséges, van rá mód. A szüleimmel itt nőttem fel, csak az én életem alakult így.
– Értem, atyám! Bocsásson meg! Tudja, nem vagyok vallásos – válaszolta Henri kissé elszégyellve magát.

– Mindannyian Isten bárányai vagyunk! Mivel foglalkozik, Henri? – kérdezte az atya.

– A cipőgyár igazgatója vagyok…

Az atya térdre borult, és hálát adott az Úr kegyelméért.