A nagymamám kamrája mindig hűvös volt, még nyáron is. Ahogy beléptünk, az illatok előbb értek oda, mint mi: lecsó, lekvár, befőtt. Mindennek megvolt a helye és ideje. Kész szeánsz övezte ezt a programot, a feladatok ki voltak osztva. Senki nem csinálhatta a másikét. Volt a gyümölcspucoló poszt, a gyümölcsaprító, a lekvárkeverő, az üvegbe helyező és a kupakcsavaró poszt. A nagypapám a tűzhelynél állt, keze lassan keverte a rotyogó lekvárt, én pedig a Mamával a gyümölcsöket aprítottuk, pucoltuk. Nem siettünk. A lekvár akkor lett jó, ha volt ideje. Ahogy nekünk is egymásra. A végén mindig a Papa csavarta rá az üvegekre a kupakot. Ezzel ünnepélyesen lezárván a lekvárfőzési akciót. Amikor elkészültünk, sorban kerültek fel a polcra az üvegek. Nem csak lekvár vagy lecsó volt bennük, hanem…Tovább olvasom…
Api, vagy ahogy sokan emlegették, Döngetős Uraság egész életében gyerekes, mohó kíváncsisággal viseltetett az ún. technikai civilizáció vívmányai iránt, és persze tőle telhetően mindent el is követett annak érdekében, hogy hozzájuthasson olyan hiperszuper számítástechnikai vagy high-tech cuccokhoz, melyről a régi korok embere jobbára csak álmodhat, és legendás meséket gyárthat köréje. Kis családja azt gondolta róla, talán ebből megbocsátható rigolyáit előbb-utóbb majd csak kiheveri, és elfelejti, mint az összes többi elképzelését arról, hogy a dolgok majd csak megváltoznak, és több pénzt fog majd keresni multinacionális nagyvállalati beosztásában, ahol jóformán éjt-nappallá téve szakadatlan ment az ostoba robotműszak, és sokszor maguk az alkalmazottak sem igen érthették, hogy mi a fenét…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Nyolcadikos voltam a kilencvenes évek vége felé, amikor – ahogyan mondani szokás – bizony-bizony jócskán rezgett alattam a léc. Féléves ellenőrzőfüzetemben bukásra álltam matekból, ami miatt imádott szüleim kötélidegei valósággal azonnal a plafonon voltak – különösképp hirtelen haragú apámnál –, aki sosem értette, hogy igazándiból miért kell elefántnagyságúra felnagyítani olyasfajta dolgokat, amik majd később úgyis megoldódnak. – Egyáltalán nem értem, mi a fenének túráztatjátok magatokat! Majd csak lesz valahogy! Nem dőlt össze a világ! – mondogatta gyakorta, amitől persze anyámban ment fel jócskán az a bizonyos pumpa. – Apikám! Te is jól tudod, hogy Bencének segítségre van szüksége, hiszen nemsokára itt a továbbtanulás és a lehető legjobb gimit kellene választani, hogy rendes…Tovább olvasom…