A lovas élet 1. - A kezdet - Harmadik fejezet: A nem várt változás

A vonaton gondolkodtam a tegnap esti beszélgetésünkön. Minden olyan gyorsan történt, alig két nap leforgása alatt, de egy percét sem bánom. Úgy érzem, Isten akarta így. Viszont a kapcsolatunk instabil lábakon áll, bár sok mindent megtudtunk egymásról, de mégis kevés.

Olyan hosszú ideig elmélkedtem, hogy meg is érkeztem szülővárosomba. A szüleim a parkolóban vártak rám. Miután hazaértünk, csak akkor kérdezték, hogy milyen volt. Én elmeséltem mindet, kivéve az Ákossal való mély beszélgetéseket. Kipakoltam, aztán tanulnom kellett volna, hisz még három hét vissza volt az iskolából, de csak a telefonomat bámultam. Vártam, hogy írjon, ugyanis a kocsiban azt mondta, hogy én ne írjak addig, ameddig ő nem ír.

Az iskolában a szokottnál még halkabb és láthatatlanabb voltam, az órákon is. Az osztályfőnököm észre is vette. Nehezebben maradt meg a tananyag a fejemben, mert mindennap az üzenetére várok. Hiányzik ő is, és a tanya is. Visszavágyom oda, nemcsak Ákos miatt. Túlságosan megtetszett a lovas élet, csodaszép a táj és a lovak is.

Két hét elteltével sem írt, de legalább a hétvégén lefoglalom a gondolataimat, mert találkozom az egyik barátnőmmel. Egy fagyizóba mentünk, én csokis keksz és citromos étcsokoládé ízű fagyit kértem kehelybe. Leültünk egy kétszemélyes asztalhoz, majd beszélgetni kezdtünk. Ő mesélt először, aztán jöttem én, töviről hegyire elmondtam mindent neki.

– Hű, drága barátnőm, te aztán jól kifogtad. Remélem, később is minden ilyen szép lesz.
– Én is, de azóta nem is beszéltünk, nem is biztos, hogy szeret.
– Attól, hogy nem írt, nem azt jelenti, hogy nem szeret. Biztos neki is idő kell ahhoz, hogy feldolgozza a történteket. Neki is pontosan olyan hirtelen léptél be az életébe, és pont olyan gyorsan történt minden, mint neked.
– Te aztán tudod, hogyan nyugtasd meg az embert.
– Mindenki jó valamiben.
– Vajon most Zalán vagy Ákos jön értem?
– Jaj, ne szaladj ennyire előre, majd kiderül. Messze van még az.
– Mával együtt 10 nap.
– Na látod.

Még hosszú ideig beszélgettünk, egy kicsit segített. Rá mindig számíthatok, cserébe ő is számíthat rám. Az iskola utolsó hete gyorsan eltelt, de vissza volt még egy hét. Azért nem rögtön mentem, mert meg kellett várnom az évzárót. Szenvedtem mindennap, egyre jobban hiányzott, és egyre izgatottabb lettem. Épp nagy izgalommal pakoltam a bőröndömbe, amikor kaptam egy üzenetet. Megnéztem, Ákos írt.

– Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de sürgősen beszélnünk kell, lehetőleg telefonon. A számom: +36 30 229 5674

Nem válaszoltam, azonnal hívtam a telefonszámot.

– Kata, apukámnak lovas balesete volt – szólt a telefonba remegő, majdnem síró hangon.
– Te jó ég, milyen súlyos?
– Megsérült a gerince, most műtik, nem biztos, hogy valaha is lábra tud állni.
– És mi lesz a tanyával?
– Én veszem át tőle, úgy, ahogy terveztük is, de nekem el kell utaznom legkésőbb két hét múlva. Hétfőn kérlek, reggel gyere, mert te fogsz helyettem és apám helyett dolgozni, ezért meg kell tanulj mindent teljesen. Táborok lesznek, és neked kell majd tanítanod őket lovagolni, lesznek az egészen piciktől a nagyokig. Annyi segítséged lesz, hogy anyukám segít. Bevállalod?
– Nagy falat lesz, de megpróbálom.