SORSOK ÉS SZEREPCSERÉK

Nyolcadikos voltam a kilencvenes évek vége felé, amikor – ahogyan mondani szokás – bizony-bizony jócskán rezgett alattam a léc.

Féléves ellenőrzőfüzetemben bukásra álltam matekból, ami miatt imádott szüleim kötélidegei valósággal azonnal a plafonon voltak – különösképp hirtelen haragú apámnál –, aki sosem értette, hogy igazándiból miért kell elefántnagyságúra felnagyítani olyasfajta dolgokat, amik majd később úgyis megoldódnak.

– Egyáltalán nem értem, mi a fenének túráztatjátok magatokat! Majd csak lesz valahogy! Nem dőlt össze a világ! – mondogatta gyakorta, amitől persze anyámban ment fel jócskán az a bizonyos pumpa.

– Apikám! Te is jól tudod, hogy Bencének segítségre van szüksége, hiszen nemsokára itt a továbbtanulás és a lehető legjobb gimit kellene választani, hogy rendes ember váljék belőle! – vallotta megingathatatlan anyatigrisösztönökkel drága anyám. Erre apám duzzogva elhallgatott, és a nap hátralévő részében vagy újságot olvasgatott, vagy sportmeccseket bámult kedvenc foteljében a nappaliban.

Anyámnak kiterjedt ismeretségi köre volt, és vagy száz emberrel biztosan beszélt, mire sikerült a lakótelepünkön székelő magántanárhoz beprotezsálnia, így a suli utáni „szabadidő” gyakorlatilag azzal telt el, hogy át kellett battyognom a lakótelep egyik végéből a másikba, hogy gyakoroljuk a matekot, és ha már fizetünk az illetékes jó szándékú és abszolút partner tanárnőnek, akkor mi sem természetesebb, hogy az aznapi házi feladatot is muszáj volt elkészíteni.

Csupán csak később tudhattam meg, hogy gyerekkori haverom, Tomi is az adott tanárnőhöz járt gyakorlásra. Így gyakorta előfordult, hogy összefutottunk az adott panelház lépcsőházában.

– Szia, hát te? – kérdeztem.

– Szevasz! Ugyanoda, ahova te! Majdnem nem sikerült a doga! – vallotta be, és érezhető volt csenevész, vékonyka, mutáló hangján, hogy minden esetben jócskán a szívére szokta venni a dolgokat.

– Reméljük, hogy csak jól fogunk kijönni a csávából! – vallottam be nem kis félelmeim és rettegéseim közepette, hiszen ismervén a matektanárok nem túl bizalomgerjesztő felhozatalát iskolámban, meglehetősen siralmas állapotoknak nézhettem elébe, ha a dolgok gyatrábban alakulnának.

Régi jó barátomat persze elkísértem; elvégre közös volt az úti célunk, majd míg a tanárnő Tomit azonnal beküldte egy félreeső szobába, addig én máris elővettem aznapi leckéimet és feladataimat, és készültem a számadásra. Az illető tanárnő a harmincas évei elején járó, rövidre nyírt, szőkés frizurájú, kellemes és közvetlen benyomást tevő hölgyemény volt, és mint minden kamaszban, bennem is – sok esetben – kissé különleges és furcsa érzések kezdtek kialakulni, vélhetően a felszabadított hormonok következtében, ami olyan korban normális.

Az óra körülbelül negyvenöt percig tartott és háromezer-ötszázba került, ami azért a kilencvenes években – tetszik vagy sem –, de nagy pénznek számított. Később persze az ember még így is ott ragadt legalább cirka tíz-tizenöt percre – amit az adott tanárnő persze következetesen elszámolt később a számlánál.

Nagy mázli és szerencse kellett még így is hozzá, hogy a féléves bizonyítvány jegyeit kijavítsam, és ne kaszáljanak el végleg.

Később ugyanezzel a dologgal párhuzamosan „kényszerpályára” kerültem, mert magántanulónak léptettek elő, ami azért történt, mert vége-hossza nincs élet-halál küzdelmekbe kellett bocsátkoznom néhány meglehetősen pszichopata bandavezér sráccal, akik valamiért egyenesen vérdíjat tűztek ki fejemre. Akkor már előfordult, hogy engem is jócskán megkörnyékezett az öngyilkossági szándék.

Tomival egyre kevésbé tudtam találkozni. S míg egyesek azt vallják, hogy ez is az élet és a kamaszkor szerves része, addig én nagyon meg akartam becsülni az igazi barátaimat, hiszen belőlük a viharvert és viszontagságos életünk során csupán egy-kettő – legfeljebb –, ha akad.

Később aztán – ahogy mondani szokás – beütött a nagybetűs krach. Tomiék elköltöztek Kelenföldi közszolgálati panellakások egyikébe, így már ha találkozni akartam régi jó cimborámmal, muszáj volt kiderítenem, hogy mégis merrefelé lakhat, és hol élhet? Bár számos személyes-bizalmas levelet írtam neki, rövid időn belül könnyen érzékelhettem, hogy régi barátom talán már más, új haverokat találhatott magának, mert vagy nem írt vissza, és ez volt többségében a jellemző eset, vagy abszolút nem érdekelte, hogy vajon élek vagy halok-e?!

Még később már az egyetemen értesültem róla, hogy jó barátom informatikai mérnöknek készült, és alig öt percen belül szét tudott szerelni, ám össze is tudott rakni minden secperc alatt egy komplett személyi számítógépet. Legyen az asztali PC, avagy hordozható laptop. Rengeteget agyaltam is rajta, hogy ha szervesen tartottuk volna a kapcsolatunkat – meglehet –, nem kellett volna sokszor a gatyámat is elfizetnem egy-egy jól felszerelt és menő számítástechnikai szervizben, hogy üzemképessé és vírusmentessé tehessék masinámat.

Aztán a kétezres években szerelmes lettem, és akkori álomszép, bombázó barátnőmmel egyre inkább úgy érezhettem magam, mint aki szabályosan révbe érkezett, és ha a vakszerencse is megsegít, lehetséges, hogy esküvőre vagy összeköltözésre is sor kerülhet. Diplomaosztás előtt pár nappal imádott kedvesem közölte velem, hogy neki elsősorban az anyagi színvonal a mérvadó, és esze ágában sincsen egy csóringer, lúzer, tanári pályát választó irodalmárral összekötnie az életét, nemhogy új életet és családot alapítani vele. Hát mondanom sem kell, hogy jócskán összezúzta még dobogó szerelmes szívemet.

Amikor később elkezdtem rövidre szabott, tiszavirág-életű tanári működésemet, hírt kaptam róla, hogy Tominak előbb az anyukája, később a faterja is meghalt, jóformán nem sokkal azután, hogy az én apám is meghalt infarktusban. Később, három-négy éve váratlanul betoppant szüleim lakásán. Anyám éppen az ebéddel foglalatoskodott, míg én próbáltam kiélvezni a Home Office munkakör nyűgjeit és áldásait.

Anyám egyszer csak kopogtatott szobám ajtaján.

– Kincsem! A barátod van itt! – jelentette be.

– Melyik?! – kérdeztem rá bizonytalanul, elvégre addigra azért már több barátom, kollégám, ismerősöm is akadt szép számmal.

– Jaj, ne butáskodj már! Hát a Toma! – közölte kissé bosszús hangon, majd – észre se vettem – beeresztette bejárati ajtónkon az időközben férfivá érett, megemberesedett barátomat, akivel most mintha elfogódottság lett volna közöttünk. Úgy kerülgettük egymást, mint akik csupán most először találkoztak, holott már évtizedekre is visszatekintő közös múlttal rendelkeztünk. Most is, mint mindig, anyám törte meg a csendet, hogy oldhassa kínos szorongásom fogyatékosságát.

– Te aztán jócskán megnőttél, Tomikám! Férfias vagy! – nézte meg alapos tüzetességgel barátomat, aki bizony már egyáltalán nem az a nyurga, vézna, sovány, lenszőke hajú kisfiúcska volt, mint a kilencvenes években.

– Sajnos Misi bácsi is meghalt időközben! – közölte apámmal kapcsolatosan anyám.

– Igen, apám említette! Őszintén sajnálom! – reszelős, dörmögő hangja lett, ami kihangsúlyozta őt.

– Hát… köszönjük! Nem volt könnyű! Ennek már lassacskán… öt éve…

Ekkor bukkantam fel szobám ajtajában, mert – ki tudja, miért? – időközben eleredt sugárban az orrom vére, és nem akartam mindent összepiszkítani magam körül.

– Szevasz, pajtás! De rég láttalak! Utoljára kétezer-egy nyarán, ha minden igaz! – ráztam vele elfogódottan kezet.

– Hát bizony, az jó régen volt, cimbora! – kontrázott, majd ő is alaposan szemügyre vett. – Kopaszodsz, barátom! – jegyezte meg.

– Az idő bizony telik, és nem leszünk már fiatalabbak!

– …És mondd csak, Tomikám? Van barátnőd, családod?! – szólt közbe mindenre kész, kíváncsiskodni vágyó anyám.

– Igen, van egy szenzációs barátnőm, és most épp Olaszországba készülünk! Semmi komoly, csak egy kis kéthetes, gondtalan kiruccanást terveztünk a párommal.

– Hát ez remek! Nagyon gratulálok!

– Köszönöm szépen! És mi a helyzet veled?! – fordult érdeklődve hozzám.

– Hát… én… jelenleg a melóra koncentrálok, mert elszabadultak ám az árak, és minden háromszor többe kerül, mint eredetileg! – hárítottam. Nem akartam saját magamat megszégyeníteni csupán azzal, hogy barátnőm az esküvő előtt pár nappal faképnél hagyott.

– Ja, ne is mondd, öreg! Ez totál szívás! – kontrázott. – Látom, hogy író lettél! Nagy gratula, barátocskám! – rázott újfent kezet.

– Nagyon kösz, de piszok brutál munka áll mögötte, és sajnos még mindig nem tudok a magyar könyvpiacra érdemben betörni, mert mindenütt pénzt kérnek, és csupán csak aztán foglalkoznak az emberrel.

– Ja, hát megértelek, öreg! De nem szabad sose feladni! Lehetséges, hogy pár éven belül már külföldön is megvetheted a karrieredet!

– Bárcsak így lenne, de egyre inkább úgy érzem, hogy idehaza az átlag kisembernek kihúzzák a lába alól a talajt, és csupán csak azok képesek érvényesülni, akiknek ehhez megvan a saját bizalmi kapcsolati rendszerük.

Látszott, hogy ezen erősen elgondolkozik, mert hosszú percek teltek el, mire a beszélgetés újból megindult.

– Emlékszel még a kísértetkastély nevű jópofa játékra? – tettem fel egy másik kérdést.

– Persze! Csak azt ne mondd, hogy te is megvetted magadnak?

– Az igazság az volt, hogy láttam az egyik szupermarket játékosztályán, akkor ötezerbe került, ám mostanság már nem találtam meg.

– Figyelj, ha ennyire akarod! Esküszöm mindenre, ami szent, hogy egy másik alkalommal elhozom neked a régi szép idők emlékére!

– Mit is mondhatnék?! Ez jólesne! – vallotta be.

– Tomikám, maradsz ebédre? Rántott húst készítettem egy kis tört krumplival – szólt közbe anyám, hogy még véletlen se maradjon ki az érdekfeszítő, izgalmas eszmecserénkből.

– Jaj, nagyon aranyosnak tetszik lenni, de attól tartok, most már mennem kell! Csak beugrottam, hogy megnézzem, mi újság! Nagyon örülök, hogy kicsit elbeszélgettünk!

A biztonság kedvéért megnéztem faliórámat, aminek a tanúsága szerint még csupán alig húsz-huszonöt perce dumálhattunk, és már menni készül. Itt valami nem stimmel! – gondoltam.

– Akkor én már megyek is… Még egyszer gratulálok, és örülök, hogy találkoztunk! – újból formális kézrázás következett, majd kikísértük régi jó barátomat a bejárati ajtón, aki úgy eltűnt a liftben, mintha ott se lett volna.

Amikor becsuktuk a bejárati ajtót, és ebédhez ültünk, majd falatozni kezdtünk, anyám bizalmasan lehalkította a hangját.

– Szerintem Tomi pénzt akarhatott! Kicsit spicces volt, mert éreztem rajta a sovány szeszszagot! – vallotta be.

– Ugyan már, anyukám! Csak nem lett alkoholista! – kérdőjeleztem meg anyám véleményét.

– Azt én nem állítottam, édes fiam, de hogy valami ezzel a gyerekkel nem stimmelt, az is biztos! – kötötte az ebet a karóhoz. – Szerintem ugyanolyan lett, akárcsak az apja! Nagyotmondó és simlis. Én például azt se hiszem, hogy van barátnője. Miért nem mutatott róla fényképet?

– Lehet, hogy most egy sem akadt a pénztárcájában.

– Jaj, kicsim! Nem szabadna ennyire naivnak és jóhiszeműnek lenned! – figyelmeztetett. Az ebéd alig tizenöt perc múltán el is fogyott kiüresedett tányérjainkról, majd gyorsan elmosogattam.

Anyám szavai akár a szálkák, hatoltak lelkembe, és – bár mindenben igaza volt – később ez is kiderült, mégis cefetül égették a bensőmet.

A következő hét unalmasnak ígérkező sivárságát rendre félbeszakította imádott nagyanyám ötvenperces telefonbeszélgetése anyámmal. A mamának mindig szereznie kellett kisebb-nagyobb ház körüli munkákra megbízható, dolgos embereket, és ha egy se jött házhoz, akkor teljesen természetes dolognak számított, hogy mi mentünk ki segíteni neki.

– Kincsem! Szedelőzködj, aztán megyünk segíteni a nagyinak! – szólt be szobámba anyám.

– Azonnal megyek! – már kaptam is magamra farmeromat és egy pólót is, cipőt, és legkésőbb negyed tízre már kint is voltunk a főváros kertvárosias peremkerületében.

Az odaúton, aztán később, késő délután, amikor már minden szükséges munkát elvégeztünk a nagyinak, valósággal zakatolt a fejem a sűrített, összetett gondolatok súlya alatt. „Tomi miért nem mondta meg nyíltan, hogy bedarálta a nagybetűs, zsigeri élet?!” – faggattam magamat.

Anyám mindig megérezte, ha bánt valami, mert az anyósülés felé nézett, ahol ültem, és rákérdezett:

– Csak nem a barátodon jár még mindig az eszed?!

– Ugyan, dehogy! Csak… mégis nem fér a fejembe, hogy miként változhat háromszázhatvanöt fokot egy ember élete? Ráadásul ennyire rövid idő alatt?!

– Hát, szívem! Sajnos sok minden összejöhetett az ő életében is, de ez még mindig nem mentség arra, hogy önpusztító életmódot kezdett élni! Kétezer-egy óta sok víz lement a Dunán, és apád meg én szívesen segítettünk volna neki, ha kéri, ám ő hosszú évekig felénk se nézett.

– Igazad lehet… – próbáltam egyetérteni, de nem igazán sikerült a dolog. Végül feladtam minden próbálkozást.

Amikor aztán fordult egyet a kocka, és megtudtam, hogy Tominak igazándiból nincs állása, és le is van égve, de rendesen, próbáltam telefonálni neki, és kapcsolatba lépni, de minden próbálkozásom kudarcra volt ítélve. Engem kicsit mindig is jobban bántottak az efféle dolgok, mert nagyon a szívemre tudom venni az élet ügyes-bajos gondjait és küzdelmeit.

– Semmi baj, kincsem! – igyekezett mindig vigasztalni jóanyám. – Minden megoldódik majd magától, csak türelemmel és kitartással kell lenni! – vallotta.

Néhány évvel később jóindulatú foltot találtak a tüdején, és onnantól a mi hétköznapjainkat is leginkább egy pokolbéli kálvária jellemezte. Bár szerettem volna hinni, hogy Tomi később meglátogat, vagy tanújelét adja, hogy mi történt az életével, mindmáig erre sosem kerülhetett sor.