„dallam” – novellák címszó szerint

Írta: Gyólay Karolina 💠 📅 2026. 03. 18. 12:17 Érzelmes ❤️ 1 👁️ 15

A megszokott szürke téglafalak között a város szíve ritmusra lüktetett. A régi, ódon téglafal az utcai lámpa fényében fürdött.
Miklós, az utcán játszó fiatal hegedűs, észrevette, hogy a megviselt téglafal valami visszhangot ad. Egy ütemes, lágy dallam, mintha apró rezgésekkel szőtte volna át a levegőt. Miklós elővette hangszerét, első hangot megadta. S a tégla rezgett, egy ismeretlen, de megnyugtató melódiát teremtve. Képes volt belső szomorúságát visszatükrözni.
Miklós tétovázott, a szél játszik képzeletével, vagy a szürke tégla valóban neki alkot dallamot.
Szeme előtt kirajzolódott a szeretett nő alakja. De a dallam elhallgatott, és álmából felébredve ott ült egymaga a téglafal tövében.

Írta: Gyólay Karolina 💠 📅 2026. 03. 05. 08:20 Érzelmes ❤️ 1 👁️ 15

Eső szitált a neonfényes esti utcán. Lehajtott fejjel gyorsabban lépkedtem. Cipőm kopogott a nedves aszfalton. Most először nem bántam, hogy esik az eső, mert könnyeim arcomon lemosódnak. Szemem éget, kapkodtam a levegő után. Nem hiszem el, hogy ezt tette velem. Tíz perce még egy bárban boldogan vártam őt, de nem jött el. Pedig annyira szeretem őt. Nem kellek neki. Fülembe halk zene kúszott. Szomorú dallama terjedt a falakon, az aszfalton, lelkemig hatolva. Felzokogtam, és teljesen átadtam magamat a hegedű mélabús dallamának, ami egy kapualj alól széllel jött felém. Lelkem felszabadult, szívem lelassult. Eggyé váltam vele. Éreztem, a dallam helyette átölel.

Írta: Gyólay Karolina 💠 📅 2026. 01. 26. 01:22 Szerelmes ❤️ 0 👁️ 14

rnyékban trombita szó vezet, mint sötétséget elűző dallam. Egy férfi vágyakozva adja hívó fájdalommal átszőtt jelét szíve választottjának. Az erdőben a fák ismerik csak régi titkukat. Tiltott szerelem vágyát rejtik el lombjaikkal.
Míg kúszik a dallam a fűszálak között, egy gyenge száraz ág reccsen apró sietős talp alatt.
Férfi forog, a sötétben keresi kedvese csillogó szempárját reménykedve.

– Szerelmem, te vagy? Vártam minden éjjel hosszú éveken át rád. Nem adtam fel, mert szerelmem csak a tiéd és másé nem lehet. Tudtam, egyszer eljössz, ha te is még szeretsz.

Kisurran a sötét árnyékból egy törékeny női alak. Hátulról megöleli a férfit. Hátához lapul. Karjait derekára fonja.

– Kérlek, ne fordulj meg, hagyd, hogy öleljelek. Utoljára hadd érezzem meleg bőrödet, illatodat.
Nem…

Írta: Kendi 📅 2026. 01. 18. 11:52 Nosztalgikus ❤️ 3 👁️ 11

A gramofon nem játszik le zenét – emlékezik helyettünk.
A tű sercenése olyan, mint egy régi mondat eleje, amelynek tudjuk a végét, mégis végighallgatjuk.
A gyertya fénye megremeg, mintha felismerne egy dallamot.
A kották nem némák: tudják, ki hallgatta őket először, és ki hallgatja most, egészen más okból.
Van dal, amelyhez nem csak egy történet tartozik, hanem egy egész ember.
Ha az a dallam megszólalna, rólam talán azt mondaná: volt idő, amikor hittem, hogy a múlt elhallgatható – aztán megtanultam, hogy inkább meghallgatni kell.

Írta: Vizkeleti Erzsébet 💠 📅 2025. 12. 17. 20:36 Igaz történet ❤️ 0 👁️ 17

A kazettás magnó ott állt a polc szélén, kissé megfakult műanyag burkolattal, mintha a múlt porát is magán hordozná. Őrizte az időt, rajta minden karcolás egy-egy régi történetet mesélt. Már régen ki kellett volna selejtezni, de még nem tudtam rászánni magam. Benne volt egy kazetta. Amikor kíváncsian lenyomtam a lejátszó gombját, nagyot kattanva indult el a szalag, és a hangszóróból először csak halk sercegés hallatszott, majd bizonytalan zörej szivárgott ki.

A magnó zúgása, a szalag apró ingadozásai, a kissé torz hangzás együtt olyan volt számomra, mint egy időkapu. A kezemmel elkezdtem ütögetni a magnót, úgy vágytam arra, hogy szólaljon meg, hogy nyíljon meg előttem az a kapu. Kis idő múlva felcsendült a dallam, ugyanaz a régi szám, amelyre egykor táncoltam a gimnázium félhomályos…

Írta: Felső Tamás 💠 📅 2025. 11. 05. 13:01 Élet ❤️ 2 👁️ 44

Rózsa néni apró lakásában a homokóra lassan peregve mérte az időt. Minden egyes szem homok egy elmúlt pillanatot jelölt, egy emléket, amely Rózsa szívében élt. A szoba közepén egy öreg, kopott zongora állt, néma tanúja a múltnak. Ujjai remegve siklottak végig a billentyűkön, felidézve egy dallamot, ami egykoron megtöltötte a szobát élettel.
    A dallam, amit férje játszott, tele volt szeretettel. A zongorán érezte férje ujjainak simogatását. Rózsa néni mosolyogva nézte a homokórát. Tudta, az idő telik, de a szeretet örök. Amíg a zongora és dallama élt benne, férje mindig vele maradt. A homokóra az időt méri, de a szeretet időtlen.