„emlék” – novellák címszó szerint

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2026. 01. 31. 19:00 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 22

Mit látok minden este, a mamámat, és látom tollát forgatva nevetve.
Kisunokám, este van már, ideje lefeküdni, az álomtündér már vár.
Nem vagyok álmos, én is író leszek, mint te, mi a történet vége!
A történet vége, azt majd te befejezed, minden este hallod, átéled.
Mama, én nem tudok írni, mesevilágban élni, toll nélkül remélni.
Az utolsó lapot neked hagytam, itt a tollam is, büszkén forgasd ezután.
Álomtündér már vár, menj hát, az ágyba siess, aludni fogsz, s megtudod,
a történet vége mi lesz.
A nagymama eltűnt reggelre, madárcsicsergés közepette, a fiú felkelve,
az ágyból rohant sebesen lefelé, s látta a tollat a könyvön pihenve.
Egy pulóver, mely a fotelon maradt, különös illatot áraszt.
A nagymama illata, és könyve, tolla csak a kis kezet várta, aki megfogta.
Az utolsó…

Írta: Kimmel Gábor 📅 2026. 01. 30. 13:20 Egyéb ❤️ 1 👁️ 16

Langyos szellő fújt arcomba, miközben egy pad felé tartottam a parkban. Olyan érzés volt, mintha tavasz lenne, holott már október második hetében járt az év. Az indián nyár feldobta az egyszerűen kialakított park hangulatát, a napfény barátságosan cirógatta az embereket, akik talán úgy voltak ezzel az egésszel, hogy minden percét kiélvezik, amíg csak tehetik. Egyszóval szép volt minden, szinte mesébe illő és idillikus. Utam során vidáman néztem egy faágon épp pihenését töltő kis rovar felé.

– Szép napot kívánok! – mondtam barátságosan.

Közben odaértem a padhoz és helyet foglaltam.

Előttem öreg platánfák és egy hinta. Negyven, de lehet, hogy már ötven éve itt van. Hogy ki szerelte fel egykor, fogalmam sincs, de nem is fontos. Az azonban bizonyos, hogy gyerekként sokat ültem benne…

Írta: Szabó Szabina 📅 2026. 01. 25. 23:46 Élet ❤️ 0 👁️ 13

Szépen felöltözve ültünk az ünnepien megterített konyhaasztalnál. Mama is velünk tartott, most ő ült a helyemen. Nem bántam, szerettem, mert mindig mesélt valamit. Kevés mozgás volt, többnyire mind együtt voltunk, vacsora után is ott maradtunk az asztalnál. Csengettyű hangját hallottuk, s a gyerekek kíváncsian indultak el a nagyszoba felé. Csak néztem a karácsonyfát, ahogy gyönyörűen díszítve fényben úszott, s alatta ott vártak minket az ajándékok. Akkor kaptam őt, az első babámat. Dobozában, mint kiságyban feküdt, pici párnájával és takarójával. Egy fém főzőlapot is kaptam, étkészlettel és edényekkel. Boldog voltam. Az étkészlet rég elkopott, a baba várja, hogy valaki újra megszeretgesse.

Írta: Szabó Szabina 📅 2026. 01. 25. 23:40 Érzelmes ❤️ 2 👁️ 20

Válladra hajtottam a fejem, s így kémleltem az eget. Ma éjjelre csillaghullást ígértek. Vágytam meglátni a hirtelen felbukkanó fényeket, ahogy íveket rajzolnak a feketeségbe. Azt tartják, ilyenkor lehet kívánni, és beteljesül. Csendesen hallgattad, ahogy sorolom, amiket szeretnék. Te csak egyet mondtál: velem lenni. Elérzékenyültem. Átöleltelek, s csókkal pecsételtem meg a kívánságod. Békés boldogságban ültünk ott, egy pokrócba burkolózva. Bár meleg volt még mindig, de a szúnyogok hada ellen próbáltunk védekezni. A szemem sarkából láttam, ahogy az egyik csillag hosszú ívben hullik alá, s azonnal kívántam: téged és még rengeteg meghitt csillaghullást velem.
Tíz év elteltével itt ülök veled újra... boldogan.

Írta: Szabó Szabina 📅 2026. 01. 25. 23:33 Érzelmes ❤️ 1 👁️ 9

Szerettem az erdőben sétálni. Mindig megnyugtatott a természet közelsége: a madarak csipogása, ahogy a szél suhogtatja a fák leveleit, a patak vizének csobogása. Most nagyobb szükségem volt a csendjére, mint máskor. A színek kavalkádja vett körbe: zöld, barna, fehér, kék, sárga és még megannyi, minek nevét sem tudom. Egyedül akartam lenni, ezért letértem az ösvényről. Messze besétáltam egy rejtett zugba, ahol reméltem, nem talál rám senki, hogy átadhassam magam a kínnak. Becsuktam a szemem, és mint mindig, az arcod láttam magam előtt, ahogy barna szemeiddel rám tekintesz, és mosolyogsz. Térdeimet átölelve ültem ott, remélve, a könnyeim elmossák a fájdalmat. Hiányzol.

Írta: Szabó Szabina 📅 2026. 01. 25. 23:28 Érzelmes ❤️ 0 👁️ 11

Péter komoran állt a szekrény előtt, ahol szürke öltönyök mellett egy kék és egy fekete lógott. Kinézett az ablakon, már világosodott, de az ég szürke esőfelhőktől volt nehéz. Nem tudta, miért, csak állt, mintha egy égi jelet várna. Teltek a percek, és mintha valaki meghallotta volna, mire vár, eleredt az eső. Péter mozdulatlan maradt. Talán nem ez volt az, amire számított. Pár pillanat múlva a felkelő nap fénye bevilágított a kinti szürkeségbe, hogy másodpercek alatt a szivárvány ragyogó színeiben fürdesse a képet. Csodálatos volt. Hosszasan nézte a férfi, szívében hála gyúlt. Eszébe jutott egy emlék, s arcán reményteli mosollyal ment tovább.

Írta: Szabó Szabina 📅 2026. 01. 25. 23:22 Érzelmes ❤️ 0 👁️ 10

Mikor kicsi voltam, még igazi telek voltak. Emlékszem, amikor reggel fehér tájra ébredtem, az volt életem legszebb napja. Órákig néztem, ahogy a hópihék lustán szálldogálnak lefelé, hacsak a szél el nem sodorta őket. Általában nagyon jól lehetett mindent látni a panellakás hetedik emeletéről, kivéve, amikor tejfehér köd ereszkedett a tájra. Akkor olyan volt, mintha a felhőkben lebegnénk. Elmosódott fehér volt minden, a fák, a város. Szerettem ilyenkor kint lenni. Belelépni a ropogós hóba, és nézni a lábnyomom, szánkózni, hógolyózni és hóembert építeni. Kesztyűmön nézegetni a mindig másmilyen formájú, csillogó hópelyheket. Akkor voltam igazán boldog. Lassan minden megváltozik... én is.

Írta: Tasi83 📅 2026. 01. 25. 02:52 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 6

Akkor délután volt, és én éppen a Bach-csomóponthoz közeli buszmegállóban várakoztam, mert szerettem volna – késésemet elkerülendő – felkapaszkodni még idejében a nyolcas buszra, hogy azzal hatékonyan beszáguldjak az egyetemre, ahol nagy valószínűséggel már javában tartott az újabb, halálosan unalmas előadás a Trabant-gyártásról, ahelyett, hogy Konstantinápoly ostromáról hallottunk volna. Így megy ez!
A sárgafényes, lidérces lámpák sárga tigrisfényekkel szórták tele az utcát, és a hőmérséklet annyira lehűlt, hogy nagy volt a rizikója, hogy havazni fog. Amit a havazásnál is jobban utálok, az az, ha az embernek egy totálisan sötét, kietlen, emberektől teljesen elhagyatott területen szükséges boldogulnia, vagy adott esetben átevickélnie. Sálam, bolyhos sapkám jó erősen a fejemre volt húzva…