„emlék” – novellák címszó szerint

Írta: Garami Nelli 📅 2026. 04. 15. 16:30 Lírai mininovella ❤️ 2 👁️ 16

Délután üldögéltem a szobámban. Unalmamban bekapcsoltam a tévét. Kapcsolgattam a csatornákat, egyiket a másik után.
Ráakadtam egy műsorra, ami a csipkéről, csipkeverésről szólt. Végignéztem. Tetszett, amit láttam.
– Kár, hogy ügyetlen vagyok az ilyesmikhez. Különben egyből beiratkoznék egy csipkeverő-tanfolyamra. Micsoda csodálatos dolgokat készíthetnék! – morfondíroztam magamban. Aztán megállapítottam, hogy százszázalékosan biztos: a csipkében én csak gyönyörködni fogok.
A csipkeverésről tehát lemondtam, fogtam egy könyvet, és elindultam a szokásos helyemre, a tópart mellé. Végigmentem a falun, elsétáltam egy csatorna mellett. Kiértem a tóhoz. Ott leültem, és elővettem egy réges-régi könyvemet, Carolyn Keene ifjúsági detektívregényét. A címe: A régi csipke titka.

Írta: Oláh Timi 📅 2026. 04. 02. 10:24 Érzelmes ❤️ 1 👁️ 12

Eszter… Eszter! Várj meg! – kiabálta Beni a
kislánynak, aki nagy sebbel-lobbal
elviharzott mellette. Fel a dombtetőre.
Zöld buckák, sűrű pázsit, fenyvesek
vették körbe a völgyet. Alattuk zuhatag,
mely táplálta a folyót. Mesebeli táj terült el
alattuk. A vadon nyugalmat árasztott.
Eszter és Beni jó barátok voltak, a
családjuk születésük idején barátkozott
össze, és így a gyerkőcök is együtt nőttek
fel. Tíz év körüli gyermekek, kik még
élvezték nagyban ezeket a csodálatos
gondtalan gyermekéveket.
Eszter! – kiáltott megint utána a kisfiú,
most már igazán megvárhatnál!
Abban a pillanatban, mikor kimondta a
leány nevét, az megtorpant és az eget
fürkészte. Csak állt némán, és a szája is
tátva maradt a gyönyörűségtől.
A fiú utolérte, és mérgesen letorkolta, Hé,
miért nem…

Írta: Zofia 📅 2026. 03. 30. 22:34 Nosztalgikus ❤️ 2 👁️ 12

Egy téli nap, kora reggel kinézek az ablakomon, s látom, hogy sűrű pelyhekben hull a porcukorfehér hó. Havazik. Szívemben melegséget érzek, hisz eszembe jut a gyermekkorom. Akkor is ilyen sebesen szállingóztak az égből lefelé a pihe-puha „vattacukorszerű” nagy hópelyhek. Megállapítom magamban, hogy a hópelyhek oly egyenletesen szállnak, mint Időapó homokórájában a homokszemek. Nagyon szeretem a havat, mert ilyenkor minden egyformán fehér színben pompázik az utcánkban, a drága Mercedes autó és a kicsi „bogárhátú” Fiat is. Kimegyek a szerszámoskamrámba, hogy ismét elővegyem a hólapátomat, s miközben azt keresem, kezem ügyébe akad egy réges-rég elfeledett emlék, egy számomra különleges nagy értékkel bíró tárgy: Édesapámtól kapott szánkó. „Nem is olyan nagy, mint akkor” – tűnődök magamban…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 03. 22. 03:00 Lírai mininovella ❤️ 4 👁️ 21

A víz először csak megérint. Halkan, szinte észrevétlenül – egy hűvös csepp a bőrön, egy fodrozódó felszín, amely visszatükrözi az eget. Aztán lassan beléd simul. A tenyeredben tartod, és mégis kifolyik az ujjaid közül, mintha emlékeztetne: semmit sem lehet birtokolni, csak megélni.

Ott van a reggeli mosdás csendjében, amikor felébreszti az arcod. Ott van egy nyári tó langyos ölelésében, amikor köréd zárul, és egyszerre könnyűvé válik minden. A tengerben már erővé válik – mély, lüktető, határtalan –, amely egyszerre ringat és tiszteletet kér.

A víz emlékeket őriz. Egy gyermekkori pocsolyát, amelybe gondtalanul léptél bele. Egy esőt, amely alatt nevettél. Egy könnycseppet, amely hangtalanul végiggördült az arcodon. Mind ugyanaz a víz – más formában, más történettel.

És mégis…

Írta: Garami Nelli 📅 2026. 03. 21. 17:18 Lírai mininovella ❤️ 1 👁️ 14

Cipőm talpa hangosan kopog az úton. Lehűlt a levegő, fázom. Megszaporázom lépteimet. Egyre gyorsabban lépegetek, minél hamarabb szeretnék hazaérni. Haza? Egyáltalán van nekem hazám? Magam sem tudom. Én vagyok a család fekete báránya, a különc, a mindig a maga feje után menő... A kitagadott. Nemkívánatos személy lettem a családban. Amikor végleg eldöntöttem, hogy elmegyek, anyám csak ennyit mondott: „ha menni akarsz, hát menj! De ide többet a lábad be nem teszed!” Ez tizenegy évvel ezelőtt volt. Évekig nem hallottam a családomról, elvoltam nélkülük. Igaz, ők sem kerestek. Hét testvérem közül egyiküket sem érdekeltem. Beletörődtem, és éltem az életemet. Az új, nagyvilági, városi életemet. Sok mindenben volt részem, jóban, rosszban egyaránt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy valami mégis…

Írta: Ökrös Renáta 📅 2026. 03. 19. 12:01 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 10

Még egész kicsi voltam, olyan 13–14 éves, mikor anyuval elmentünk egy régi ismerőshöz tojásért.
Odafelé menet napraforgóföld mellett vitt az utunk.
Itt emelném ki, hogy tanyára születtem!!!
Anya megkért, hogy törjek már le vagy kettőt a gyönyörű napra-tányérokból.
Gondoljátok el... ott volt előttem kb. 20 ha föld, tele napraforgóval.
Én meg fejemet forgatva anyura néztem:
– Hol itt a napraforgó? – tettem fel ártatlan kérdésem.
Ha láttátok volna anyu arcát. Egyszerre volt dühös, és sajnálkozó.
Nem írom le dicsérő szavait.
Átadta a biciklit, és tört 2 db napra-tányért.
Azóta szállóige lett későbbi kérdése: – ha zacskóba lenne felismernéd?
Jót nevettünk később ezen.

Írta: Hoffmann Ottóné Gizella 📅 2026. 02. 22. 15:25 Érzelmes ❤️ 3 👁️ 35

Pécs belvárosa lassan ébredt a nyári délutánban. A Széchenyi tér felett átnyúló árnyékok alatt a Janus Pannonius utca sarkán bújt meg a kicsi kávézó. Odabent minden illat – a fahéj, a kávé illata – a régi idők nosztalgiájának keveréke volt. Péter a sarokban egy asztalnál ült. A kávé már rég kihűlt, de kezét mégis a csésze szélén pihentette, mintha attól melegedne a szíve. Még mindig a kinti járda felé tekintett, ahol az emberek sorban haladtak el. Egyikük sem volt az, akit várt. Egyszer aztán hirtelen belépett. Igen, ez Edit volt, akire Péter várt. Fehér blúz, kócos haj és a tekintet, amit sohasem lehetett elfelejteni. A nézés, amitől a múlt, a jelen és a jövő egyetlen szívdobbanássá olvadt. Leült Péterrel szembe. Mintha csak tegnap köszönt volna el. Sok év telt el azóta, hogy…

Írta: Szabó László István 📅 2026. 02. 21. 20:39 Ironikus ❤️ 0 👁️ 13

Egyszer az erdőn túl, ahol még a madarak is térden állva isszák a vizet, valamikor réges-régen, amikor még a keréknyomból is lehetett inni, gémeskút állt minden udvaron, akkoriban nekem is szép barna hajam volt, mint nektek, amikor még a falu végén az akasztóhegy nem volt olyan meredek, na akkoriban történt velem meg ez a furcsa eset. A szegény ember mindig vigyázott a jószágra, mert kevés volt neki. Édesanyám tyúkjait egy kackiás kokré őrizte és kergette naphosszat az udvaron, persze néha engem is megkergetett. A hátsó udvaron a tyúkok gyakran ültek fel a kecskebakra kotyogni. Megkérdeztem Édes-anyámat, miért kergeti a tyúkokat, csak annyit felelt, játszanak, mert szerettek kergetőzni, persze én megértettem, mert mi is nagyon szerettünk fogócskázni. Egyszer a kakas belelépett egy ledecia…