„emlékek” – novellák címszó szerint

Írta: Papp-Erdei Barbara(Barbara Liney Woods) 📅 2026. 01. 03. 18:44 Szomorú ❤️ 0 👁️ 20

Emlékszel még, amikor azon a teliholdas éjszakán együtt sétáltunk a fenyők szegélyezte folyóparton? Fel tudod még idézni a havas hegyek ormait, a csillagokat a tiszta égbolton?
Úgy nézett ki a táj, mint a természet élő festménye. Akkor is telihold volt, és ma is az van. A 2026-os év első teliholdja kúszott fel az égre.
Hallom még a víz folyásának lágy csobogását, ahogy a sziklák megtörik útját, a frissen hullott hó ropogását a talpunk alatt. Érzem a hideg és a fenyők illatát. Érzem a hűvös fuvallat csókját az arcomon. Kéz a kézben sétáltunk, és akkor egy örök ígéretet tettél nekem, hogy mindig velem maradsz. A Hold megpecsételte az ígéretünket, ő volt a tanúja annak, amit akkor ígértél nekem. Azóta sok év telt el…
Te már nem vagy itt velem, egy lettél a telihold mellett a fénylő…

Írta: Fekete Ida Virág 📅 2025. 12. 30. 00:05 Élet ❤️ 0 👁️ 10

Az idősödő írónő Eva egy csendes nyári délután kis kosarát telepakolta finomságokkal, csokoládés keksszel, frissen lefőzött kávéval.
Csak úgy, mint ahogyan azt régen szokta,
mikor még együtt volt a férjével.

Francois már jó pár éve elhagyta.
Akkor azt hitte, a bánatba százszor belehal. A mentő hangos szirénázással száguldott vele a klinikára.
Szerencsére nem így történt, ezt is ki kellett bírnia.

Azóta viszont képtelen volt egyedül kijönni a folyópartra, ahol minden virág, fű és fa a szerelmük nyomát őrizte.
Most viszont hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy végigsétál az ösvényen, ahol valamikor kézen fogva, szerelmesen andalogtak.
Leszámol a múlttal, és elbúcsúzik végre a fájdalmas emlékektől és csalódásoktól.

Csokorba szedte a nyári vadvirágokat, pont olyanokat…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 23. 22:15 Karácsony ❤️ 2 👁️ 19

A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.
Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, elveszetten.
Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.
A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal…

Írta: Kendi 📅 2025. 12. 22. 15:29 Sorsfordító ❤️ 0 👁️ 14

Az ajtó kilincse hidegen csillogott a délutáni fényben. Anna megállt előtte, ujjai remegtek, mintha az idő visszatartotta volna a levegőt. Odabent gyerekkori nyarak illata lapult, nevetések, kimondatlan ígéretek. A fa recsegése emlékeket hívott, mikor végre lenyomta a kilincset. Nem tudta, mi vár rá, csak azt, hogy a kint maradás fájdalmasabb. Az ajtó engedett. A küszöbön átlépve Anna rájött: nem a ház változott meg, hanem ő. Az alkony csendje körülölelte, miközben bezárta maga mögött a múltat, és először mert hinni abban, hogy minden nyitás egyben búcsú, minden belépés pedig új kezdet lehet, csenddel, bátorsággal, reménnyel, félelemmel, fénnyel együtt, lassan, biztosan tovább.

Írta: Gyurkó Mónika 📅 2025. 12. 19. 10:47 Filozófikus próza ❤️ 1 👁️ 33

Luca napja van. Teljesen felesleges lenne Luca széket faragni, mert ebben a kiszámíthatatlan, szomorú és légvédelmi szirénáktól harsogó országban már nem akarom a jövőt látni. Belefáradtam az emberi hatalom oly mély kapzsiságába, mely kiűzte belőlem az élni akarás vágyának legkisebb írmagját is. Mivé lett az az emelt fővel járó úr, mely egykoron voltam, kit utolsó leheleted végéig hűen szerettél? Hová lettek a végtelen hosszú beszélgetéseink azon a kopott padon, melyen úgy szerettünk ülni a magas fák árnyékában? Minden tovatűnt, elillant, ahogy az évek is, mind egy szempillantás alatt vesztek a semmibe, visszahozhatatlan. Elillantak a veled töltött gondtalan és fiatal napjaim, melyben csónakáztunk az öreg Tiszán. Mit nekünk Balaton? Ültél szorosan mellettem a szép csipkés ruhádban…

Írta: Vizkeleti Erzsébet 💠 📅 2025. 12. 17. 20:36 Igaz történet ❤️ 0 👁️ 17

A kazettás magnó ott állt a polc szélén, kissé megfakult műanyag burkolattal, mintha a múlt porát is magán hordozná. Őrizte az időt, rajta minden karcolás egy-egy régi történetet mesélt. Már régen ki kellett volna selejtezni, de még nem tudtam rászánni magam. Benne volt egy kazetta. Amikor kíváncsian lenyomtam a lejátszó gombját, nagyot kattanva indult el a szalag, és a hangszóróból először csak halk sercegés hallatszott, majd bizonytalan zörej szivárgott ki.

A magnó zúgása, a szalag apró ingadozásai, a kissé torz hangzás együtt olyan volt számomra, mint egy időkapu. A kezemmel elkezdtem ütögetni a magnót, úgy vágytam arra, hogy szólaljon meg, hogy nyíljon meg előttem az a kapu. Kis idő múlva felcsendült a dallam, ugyanaz a régi szám, amelyre egykor táncoltam a gimnázium félhomályos…

Írta: Vizkeleti Erzsébet 💠 📅 2025. 12. 17. 20:31 Igaz történet ❤️ 0 👁️ 15

A fiók mélyén porosodó ajándék olyan, mint egy halk sóhaj, amelyet évek óta senki sem hallott. Ahogy kezedbe veszed, érzed rajta a múlt tapadását: azt a pillanatot, amikor még friss volt a szalag, amikor még hittél benne, hogy lesz alkalom, lesz idő, lesz találkozás. Néha az élet úgy sodor tovább bennünket, hogy a legfontosabb mondatok félúton maradnak bennünk. Egy ajándék pedig képes magába zárni mindazt, amit nem mertünk kimondani: a reményt, hogy valaki örül majd nekünk, a hiányt, amikor már nincs kinek odaadni, a bátorságot, amit nem találtunk meg időben, vagy épp a megbánást, ami csendesen visszajár.

Ha elképzelem ezt a régi csomagot, bennem így szólal meg a története:

A fiók mélyén őrzöm még mindig. Néha, amikor keresek valamit, véletlenül meglátom, és hirtelen nagyot sóhajtva…

Írta: Vizkeleti Erzsébet 💠 📅 2025. 12. 16. 19:04 Karácsony ❤️ 0 👁️ 9

„Egy érintésnyi csodaszeretet ott kezdődik, ahol már nem várunk viszonzást.”
Antoine de Saint-Exupéry

     A hó egész nap szakadatlanul hullott, mintha az ég el akarná takarni a világ fáradtságát. A kórterem ablaka mögött szürkeség honolt, de a kis éjjeli lámpa békésen világított. Ilona a párnájára hajtotta fejét, s arra gondolt, milyen különös, az idén először nem fáj neki, hogy egyedül tölti a karácsonyt. Vagyis, hogy nem lesz otthon. A kis lakásban most sötét van, a kályha kihűlt, a fenyőfa már évek óta a dobozban maradt. Itt, a kórházban, ahol mindenkit a veszteség érzése jár át és reménykedik valamiért, most valahogy jobban otthon érzi magát. 
     A falióra ketyegése és a lélegeztető halk szisszenése olyan volt, mint egy lassú imádság, amit senki nem mond ki, mégis benne van a…