Ott álltam az újságos bódé előtt, mint akit lecövekeltek. Nem tudtam megmozdulni. Egyenesen néztem, arra az újságra, amin észrevettem a fényképemet. Nyomtatott betűvel kiírva: "Tegnap súlyos tragédia következtében, Müller Ágoston életét vesztette." Ez nem lehet! Hisz itt állok, teljes nagyságban, nem haltam meg. A lábamat próbálom felemelni, de nem sikerül. A kezem sem. Most mit tegyek? Talán nem is lát senki? Itt mennek az emberek mellettem. – Uram! Egy kicsit odébb állna? Nem érem el az újságot - közölte velem egy mosolygó hölgy. De jó. Tehát élek. Megint próbáltam odébb állni, de nem ment. A hölgy közelebb jött, megérintette a jobb vállam, és abban a pillanatban sikerült megmozdulnom. Egy érintés néha mennyit ér…Tovább olvasom…
18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
16 éves vagyok, december 23-án volt, amikor regisztráltam egy társkeresőre. Butaságnak tartottam, de megtettem. Nem vártam semmit, nem gondoltam, hogy bárki is írni fog, bárkit is érdeklek. Hajnalban léptem fel arra az oldalra. Pontosan egy nap múlva rám írt valaki, már amit írt, akkor az is megfogott. Csak egy baj volt: 23 évvel idősebb nálam. Elkezdtünk beszélgetni, az első perctől kezdve elkezdtem kötődni hozzá, pedig ez tőlem szokatlan. Bíztam benne. Akár pedofil is lehetne, de tudtam, éreztem, hogy nem az. Amit írt, ahogy írt, olyan volt, mint bárki másé. Nem írt semmi különöset, de nekem mégis különleges volt, minden szava az. Mellette azt érzem, magam lehetek, nem kell álarc. Nem gondol ügyetlen, buta, unalmas, esetlen, magának való lánynak, mint mindenki más. Már az első perctől…Tovább olvasom…
A víz először csak megérint. Halkan, szinte észrevétlenül – egy hűvös csepp a bőrön, egy fodrozódó felszín, amely visszatükrözi az eget. Aztán lassan beléd simul. A tenyeredben tartod, és mégis kifolyik az ujjaid közül, mintha emlékeztetne: semmit sem lehet birtokolni, csak megélni. Ott van a reggeli mosdás csendjében, amikor felébreszti az arcod. Ott van egy nyári tó langyos ölelésében, amikor köréd zárul, és egyszerre könnyűvé válik minden. A tengerben már erővé válik – mély, lüktető, határtalan –, amely egyszerre ringat és tiszteletet kér. A víz emlékeket őriz. Egy gyermekkori pocsolyát, amelybe gondtalanul léptél bele. Egy esőt, amely alatt nevettél. Egy könnycseppet, amely hangtalanul végiggördült az arcodon. Mind ugyanaz a víz – más formában, más történettel. És mégis…Tovább olvasom…
Amikor beszélgetni kezdtünk, már akkor éreztem, hogy valami különös történik. Nem tudtam megmagyarázni, mi az, csak azt, hogy más, mint bármi, amit addig ismertem. Természetes volt, mégis szinte természetfeletti. Olyan kapcsolat született köztünk, amelyet nem lehetett egyszerű szavakkal leírni. Az első perctől kezdve tudtam, hogy ő több lesz nekem. Amikor először megláttam, furcsa érzés futott át rajtam. Olyan volt, mintha nem először találkoznánk. Mintha minden nap láttam volna már őt, mintha mindig is ott lett volna az életemben. Ismerős volt a tekintete, a hangja, a jelenléte. Mintha egy rég elveszett darab került volna vissza a helyére. Mágnesként vonzottuk egymást. A hangja megnyugtat. Elég, ha csak rá gondolok, és máris mosoly jelenik meg az arcomon. Mellette a kezdetektől fogva…Tovább olvasom…
Mesélj, virág, szépséges csillogásod látom. Mi ez a bú és gyötrelem, mely elvakítja gondolatom, s mindig fájdítja a szívem? Gondolataim virágillattal szállnak, repkednek a levegőben, várva. Vajon ilyen a szerelem: bú és gyötrelem? Nem rég fogtad a kezem. – A sors villámai kegyetlenek. – Fogd, itt van megint. Talán, ha hallasz még valaha, újra velem maradsz. Leültem a padra. A virágok szépek… mit keresek itt? Mindegy, rám csak egy fa tekint. Add hát a tekinteted, csillogó szemed hadd lássam, s a szívem újra veled lesz, amit a napsütés hoz vissza. Bársonyos nap világítja arcomat, csillog a fán a virág. Mesélj hát, leveleid szépek, pompázatosak – énekelj valami csodálatosat. Illatodat érzem, mintha egy selymes kéz szorítaná a kezem. Talán itt vagy…Tovább olvasom…
Megint egy vasárnap reggel. Utazom a vonaton, az esőcseppek csillognak az ablakon, figyelem őket. Friss a levegő, mely bejön az ablakon. Érzem az illatod, a tüdőmet nyugtatva segít nem gondolkodni. Csillogj, esőcsepp… ússz lefelé, csurogj, tűnj el. Hagyj magamra, egyedül utazva, búcsúzva. Megint egy vasárnap reggel. Esik, de nyugtatóan boldogít a tudat: búcsúzva visz mindig ez a vonat. De miért is történik ez, szerelmem? Miért hagytál el engem? A vonaton ülve, egyedül, merengve vágyom utánad. Csak utazom, gondolkodom. Szép az eső, szerelmem… vasárnap reggel, esőben hagytál el engem. Búcsúzom. Már nem bírom. Eltűnsz. Elfelejtelek. Ezek az esőcseppek szépek… és ma ismét rád emlékeztetnek. Hideg kéz érintett meg hirtelen. Erősen megfogta a kezem. A fülembe súgta: –…Tovább olvasom…
Mély, sötét volt ez az éjszaka. Villámlás, mennydörgés közepette fogtad a kezem, a kezed remegett. Gondolataim a szemeid tükrében ragyogtak, s a lelkem felemelted. Valós ez az álom? Szorítod a kezem, vagy csak álmodom? – Mit kérsz tőlem, szerelmem? Mindent megadok. – Nézz az égre. A csillagok fényesen világítanak. Bármit kérhetsz. Szorítsd a kezem, és nézz a szemembe. Selymes érintésed, a kezed lelkemet is megnyugtatja. – Nem elég… nem kapsz meg engem. Kérésed lehetetlen. Selymes kezed nem visz Ámorba engem. – Ne engedd el a kezem. Mindent megadok, amit megtehetem. Adok mindent… mindent, ami vagyok. Érezd: nem csak férfi vagyok. Szeretlek, és én is adok.Tovább olvasom…
Emeld fel a fejed. – Nem merem… félek, lelkemet veszítem. – Én vagyok. Nem látsz engem? Selymes kezem az álladat érinti, szemed tükrét csillogva figyeli. – Eressz… hagyj elmenni. Nem segíthetsz. A szívemet kés szúrja át, hiába a szép fény, mely odaát világít. – Én vagyok. Most már látsz. Itt a kezem, segít – boldogságba repít. A szívem már elszállt a széllel. Tova… a lelkemet nem látja senki soha már. A szó annyi csak: meg gyógyítalak. Álmodban, éjszaka, homlokod fogva, merengve, arcodat látva, gondolkodva, szeretetet adva. Adom neked a boldogságot. Sohasem maradsz magadra.Tovább olvasom…