Kissé nyugtalan voltam délután. Nem volt semmi probléma, csak úgy éreztem, hogy el kell indulnom a falu másik felében élő nagymamámhoz. Mielőtt elindultam, egy pillanatra visszafordultam. Apám kissé elmosolyodott és így szólt: – Menj csak, tudod, hol lakik. Én most nem megyek, és a nyakamba sem veszlek, túl nehéz vagy. Elindultam. Ahogy otthon tanították, csak az út szélén mentem. Lassan elértem az ötös kilométerkőhöz, de ott már tábla jelzett, a kőnek hűlt helye. Kissé furcsának találtam, de különösebben nem törődtem vele. Tovább sétáltam. Szép idő volt, a madarak énekeltek, és a tavaszi nap sugarai lágyan simogattak. Egyre előrébb jutottam a kissé rossz állapotú falusi kövesúton. Láttam a rétet, ami végig elkísért, és a túloldali erdőt, melynek szélén halott szilfák álltak…Tovább olvasom…
Eszter… Eszter! Várj meg! – kiabálta Beni a kislánynak, aki nagy sebbel-lobbal elviharzott mellette. Fel a dombtetőre. Zöld buckák, sűrű pázsit, fenyvesek vették körbe a völgyet. Alattuk zuhatag, mely táplálta a folyót. Mesebeli táj terült el alattuk. A vadon nyugalmat árasztott. Eszter és Beni jó barátok voltak, a családjuk születésük idején barátkozott össze, és így a gyerkőcök is együtt nőttek fel. Tíz év körüli gyermekek, kik még élvezték nagyban ezeket a csodálatos gondtalan gyermekéveket. Eszter! – kiáltott megint utána a kisfiú, most már igazán megvárhatnál! Abban a pillanatban, mikor kimondta a leány nevét, az megtorpant és az eget fürkészte. Csak állt némán, és a szája is tátva maradt a gyönyörűségtől. A fiú utolérte, és mérgesen letorkolta, Hé, miért nem…Tovább olvasom…
Egy téli nap, kora reggel kinézek az ablakomon, s látom, hogy sűrű pelyhekben hull a porcukorfehér hó. Havazik. Szívemben melegséget érzek, hisz eszembe jut a gyermekkorom. Akkor is ilyen sebesen szállingóztak az égből lefelé a pihe-puha „vattacukorszerű” nagy hópelyhek. Megállapítom magamban, hogy a hópelyhek oly egyenletesen szállnak, mint Időapó homokórájában a homokszemek. Nagyon szeretem a havat, mert ilyenkor minden egyformán fehér színben pompázik az utcánkban, a drága Mercedes autó és a kicsi „bogárhátú” Fiat is. Kimegyek a szerszámoskamrámba, hogy ismét elővegyem a hólapátomat, s miközben azt keresem, kezem ügyébe akad egy réges-rég elfeledett emlék, egy számomra különleges nagy értékkel bíró tárgy: Édesapámtól kapott szánkó. „Nem is olyan nagy, mint akkor” – tűnődök magamban…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Miért létezik az, hogy az ember unos-untalan mindig vissza-visszatér gyermekkorának fájdalmas, tragikomikus színterére? Mintha álomban, látomásban lebegne látszólag színjózanon, miközben agya fogaskerekei és szemének retinái veszettül emlékképeket vetítenek elé! Éppen átvergődtem magamat Budaörsre – persze megint csak gyalog –, hiszen a jogsit saját felnőttes megfontolásomból nem raktam le, és azon a bizonyos vasúti alagúton, melynek olyan gusztustalan acélszürke betontömbök ágyazódtak bele a vasúti töltéseibe, alig ötszáz méternyire újra Kamaraerdőn vagyok, ráadásul abban az átkozott nyári tábor területén, mely egész gyerekkoromra mint valami könyörtelen, pokoli lecke rányomta a bélyegét. Szándékosan hétköznap jöttem kíváncsiságból errefelé, mert egyrészt utálom a tömegnyomort, mikor a…Tovább olvasom…
Egy erdő közeli kis településen nőttem fel. Ezért, vagy ki tudja mi is valójában az oka, de gyermekkorom óta szeretem a hegyeket. A lakótelepet, ahol éltünk körülölelte a Bükk erdő. A méregzöldlevelű fák látványa – ahogy délcegen nyújtózkodtak az ég felé, mindig félelemmel vegyes csodálattal töltött el. Az erdő minden évszakban elkáprásztatott szépségével, és az évszakhoz illő változatos ruháival. Kisiskolás koromban a szüleimmel gyakran jártunk a közelbe kirándulni gombát szedni. Elég korán megismerkedtem az erdő, és a természet szépségeivel. A fák melletti tisztás nagyon erős kakukkfű illatot árasztott, és a rét tele volt vadvirággal és szamócával. Eleinte csak apukámmal mereszkedtem be az erdő mélyére, ami akkor számomra még félelmetesnek tűnt. Emlékszem, milyen óvatosan lépkedtem a…Tovább olvasom…
gyermekkora óta, ezerszer elképzelte álmaiban… Örökké valóságnak tűnt minden pillanat, amíg szemlélte a tökéletes szerkezetet. Egyszer csak megszólalt egy kissé gépies hang: – Gratulálok! Teljesített minden próbát! Kérem, nyomja meg a gombot! Beszéljen a mikrofonba! Várom a Kívánságát! Hősünk kissé remegő kézzel nyomta meg a gombot. Megreszelte hangszálait és kissé félszegen szólalt meg: – Mehetnék még egy kört?!Tovább olvasom…
Valamikor a falumban utca hosszat fehérre meszelt tömésházak voltak, a poros útra néző kicsi ablakokkal. A legtöbb ablakban tavasztól őszig, piros vagy fehér muskátli nyílt. Ám volt egy ház, ahol a nyitott ablak mögött reggeltől estig egy szomorú szemű fiatal lány üldögélt. Amikor labdáztunk, szaladgáltunk a poros úton, láttuk Őt, de eszünk ágában sem volt megkérdezni, hogy miért nem jön játszani. Egy alkalommal télen a házuk előtt hógolyóztunk. A szomorú szemű lány akkor is a csukott ablak mögött üldögélt, és sóvárogva nézett bennünket. Az egyik hógolyó célt tévesztve eltalálta az ablakot. Nagyon megijedtünk, mert az ablaküveg csörömpölve hullott a hóra és a lány ölébe. Ő pedig éktelen visításba kezdett. Mi pedig elszaladtunk, de hiába, mert nem maradt következmény nélkül a dolog. A…Tovább olvasom…
Hetek óta havazott, a hókotrók alig bírtak el a rengeteg hóval. Síkossá varázsolták a járdákat a gyerekek, élvezték a csúszkálást fel és alá. Még este a lámpa fényénél is szánkóztak a közeli lejtős úton. Az autósoknak igencsak rutinosnak kellett lenniük, hogy az emelkedőn feljussanak, a szánkók vastalpai fényesre csiszolták a lefagyott havat. Nagyobb testvéreik vigyáztak a kisebbekre, barátok és barátnők húzták fel a ródlit a dombra, és egymás háta mögé ülve száguldoztak a kemény, jeges havon. Aztán este fáradtan dőltek ágyaikba, és mély álmot aludtak reggelig. Egész télen nem látta őket orvos, valahogy sosem fáztak meg, pedig hosszú órákat töltöttek a szabadban, a hideg levegőn. Azokban a régi szép időkben még igazi tél volt, olyan, amilyenre még most is szívesen emlékszem vissza. Aztán…Tovább olvasom…