A szánkó

Egy téli nap, kora reggel kinézek az ablakomon, s látom, hogy sűrű pelyhekben hull a porcukorfehér hó. Havazik. Szívemben melegséget érzek, hisz eszembe jut a gyermekkorom. Akkor is ilyen sebesen szállingóztak az égből lefelé a pihe-puha „vattacukorszerű” nagy hópelyhek. Megállapítom magamban, hogy a hópelyhek oly egyenletesen szállnak, mint Időapó homokórájában a homokszemek. Nagyon szeretem a havat, mert ilyenkor minden egyformán fehér színben pompázik az utcánkban, a drága Mercedes autó és a kicsi „bogárhátú” Fiat is. Kimegyek a szerszámoskamrámba, hogy ismét elővegyem a hólapátomat, s miközben azt keresem, kezem ügyébe akad egy réges-rég elfeledett emlék, egy számomra különleges nagy értékkel bíró tárgy: Édesapámtól kapott szánkó. „Nem is olyan nagy, mint akkor” – tűnődök magamban. „Mikor is?” – kérdem magamtól. „Hát, akkor, mikor” – s elkezdek töprengeni egy réges-régi kedves emléken: Hat éves lehettem, mikor testvéreimmel egyik nap arra ébredtem, hogy kicsiny kertünket mindenhol hatalmas hótakaró borította. – Gyerekek! Éjjel esett a hó. Ma kimegyünk ródrizni /szánkózni/ – mondta Édesapám, és hirtelen mindannyian nagyon izgatottak lettünk. Gyorsan megreggeliztünk, és kiszaladtunk a kertbe. – Hű! Milyen gyönyörűen hófehér minden! – álmélkodva álltunk az ajtóban, és csak néztük, csak néztük a tájat: a bokrokról, a fákról és az ereszről is csak csüngtek a hatalmasra nőtt, ezüstösen csillogó jégcsapok. A gyenge napfényben mindenütt szikrázott Tél ura keze suhintása nyomán a hó. – Gyere, Frici, megyünk szánkózni! – kiáltottuk a hatalmas, hófehér bundájú kuvasz kutyánknak, aki boldogan csaholt körülöttünk ugrándozva. – Gyerekek! Játszatok egy kicsit, addig bejáratom a hóban a szánkót – mondta Apám, és azonnal elkezdte azt ide-oda húzni a hóban, hogy a szán talpairól a tavalyi rozsdaréteg eltűnjön. – Jó, Papa, akkor megyünk hógolyózni! – kiáltotta határozottan a nővérem, Erzsi. Erre gyorsan szétszaladtunk a kertben, és elkezdtünk hócsatát vívni a hógolyóinkkal. Frici gyorsan ide-oda szaladgált körülöttünk. Kis idő elteltével Édesapám jelt adott nekünk: – Erzsi, Zsófi, Mari, jöhettek, kész a szán! Boldogan szaladtunk vissza. Mindhárman felfértünk a nagy ródrira, mire Apám elkezdett minket húzni. – Gyorsabban! Gyorsabban! – kiáltottuk egyszerre. Csak úgy szállt a szán alattunk, kezeivel megsimogatta az arcunkat Szél úrfi, és mindnyájan úgy éreztük, hogy minden csak ránk mosolyog, Nap anyóval az élen. Ezután hatalmas hóembert épített nekünk a mi drága jó Apánk. Édesanyám szép, piros lábasa volt a kalapja, kezében egy nagy seprű, szénből lettek a szemei és a kabátkája gombjai, s egy nagy, piros répából meg az orra. – Ez nagyon szép lett – mondta meghatódva Anyukám, aki időközben befejezte az ebéd készítését. – Álljatok a hóember köré. Készítek egy fényképet. Elkészült a kép, melyet azóta is különleges alkalmakkor megnézünk az album rejtekéből, és ilyenkor eszünkbe jut az a boldog, réges-régi gyermekkori nap. Meleg könnycsepp gurul le az arcomon. Hideg van, érzem, hogy ismét szinte észrevétlenül elkezdett nagy szemekben hullani a hó. Bezárom a szerszámoskamrát, s kezemben a hólapáttal visszamegyek a jó, meleg házba.