Arra ébredt fel, hogy a szél csapkodja a nyitva hagyott ablaktáblákat. Még fektében kinyújtott bal kezével megkereste az ágy melletti éjjeli szekrény közepén elhelyezett lámpa kapcsolóját. Miután lenyomta a gombot, a szoba egyik felét fény borította be. Egyszeriben láthatóvá váltak a lengő, a keretekhez ütődő ablaktáblák, melyek hangosan oly erővel csapódtak oda, hogy attól lehetett tartani, hogy kitörik belőlük az üveg. A függönyök, mint valami mesebeli szörnyek, úgy szálltak a levegőben. Nehezen szánta rá magát, hogy felüljön az ágyban, de végül megtette, mert a kinti vihar csak most kezdett igazán tombolni. Hirtelen, dörgések, villámlások kíséretében megjelentek az első nagy, kövér esőcseppek, majd néhány pillanat múlva eleredt az eső. Most már valóban igyekeznie kellett, ha azt…Tovább olvasom…
Még benne voltunk a télben. Az éjszaka hó esett, így reggel havat akartam seperni. A ház előtt a kertben a fehér hóban egy kis, fehér galambot vettem észre. Véres volt a szárnya, pirosra festette a fehér havat. Szomorúan nézett rám, vergődve, segítségre várva. Két kezembe fogtam gyengéden és felemeltem. A kis szíve vadul kalapált. – Ne félj! – mondtam neki – majd én segítek rajtad. Bevittem a házba. Egy kis tálkába vizet adtam neki, egy másikba madáreleséget. Hálásan tekintett rám. Később megtörölgettem a szárnyát. Légpuskával lőhették meg, de szerencsére komolyabb baja nem volt. Teltek a napok. Ahogy az idő kipendült, a galamb is erősödött. Már vágyott kifelé, pedig egész jól „befészkelte” magát a másik ágyon a két kispárna közé. Tudtam, hogy nem tarthatom benn a lakásba. Szabadságra…Tovább olvasom…
Kovácsné mindennap várta, hogy férje hazaérjen a frontról. Azonban 1943-ban ez igencsak merész álomnak számított. A világ akkoriban nem úgy működött, mint ma. Egyszer kellett, hogy megérkezzen a behívó, aminek a hatalma akkora volt, hogy családokat szakított szét és tett tönkre végérvényesen. A veszteségi jelentésekben férje nevével nem találkozott, ez adott neki egy kis reményt, de a másnap érkezett távirat mindent derékba tört. Az írás közölte a fiatalasszonnyal, hogy férje hadműveleti területen eltűnt. Kovácsné keservesen sírt esténként, egyedüli vigaszt nemrég született gyermekük gondozása jelentette. A férjét látta a kisfiú arcában. Az igazi erős, férfias jellemet, gyermeki vonásokkal. – Legalább te megmaradtál nekem-sóhajtotta fájdalmasan. A fájdalom nem szűnt, egyre inkább…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Kettőezerszáztizenkilencet írunk, és a földet háború dúlja. Nem hagyományos háború! A föld népessége elérte a tizennyolc milliárdot, mégis kizárólag hatalmas metropoliszokban képes az emberi élet megmaradni. A hatalmas, országméretű városokból mindösszesen egyetlen egy darab van kontinensenként. Hét kontinens, hét város. Európa, Ázsia, Afrika, Észak-Amerika, Dél-Amerika, Ausztrália és az Antarktisz. Ezek egymástól teljesen függetlenek és elszigeteltek, mégis egyként léteznek. Hogyan lehetséges ez? Tulajdonképpen emiatt van háború. A kétezres évek végén az emberiség rettegett a mesterséges intelligenciától, mert annak fejlődése az emberiség hóhérjává kiáltotta ki az MI-t. Féltek, hogy az MI öntudatára ébred, és nem is alaptalanul! . Kettőezeregyszáz január elsején a világot behálózó…Tovább olvasom…
Arca helyén füst gomolyog, mely elnyel mindent, mi fény, mi remény. Könyörgés és jajszó neki méz, mit éhes medve befal lépestül. Kíméletlenebb, mint vadállat, ki élve falja áldozatát, élvezve annak minden cseppnyi fájdalmát, halálsikolyát, haláltusáját. Hol megjelenik e torz alkotása halálok halálának, sakál és sátán nászának rothadt szagú gyümölcseként, ott baj az úr, s arat a halál, mindhiába sírnak a lelkek. Ő volt! Van! És lesz! Míg a világ fel nem falja saját gyermekét. Ki bízva anyjában, annak tejétől duzzadó csecsére tapadva szívná magába az élet esszenciáját, és ezzel saját nem létező jövőjét. Két kézzel markolva az életét adó nő emlőjét! Saját magát nyugtatván: élni fog, mert dolga az! Vigyorral üdvözli a fekete ember eme tudatlan, még éppen csak megszületett tisztaságukban…Tovább olvasom…
Kövér izzadtságcseppek gördültek le a homlokomról, hátamon a vászonruha csuromvizes volt, miközben a városi dugóban várakoztam. Pokoli meleg volt. Sohasem fog zöldre váltani a lámpa! Piros kis suzukim ventilátora heroikus küzdelmet folytatott a kinti szaharai forrósággal. Az aszfalt képlékeny péppé változott a hőségben. A lehúzott ablakokon át betolakodott a tikkasztó, meleg levegő, ami vibrált a júliusi hőségben. Mindjárt megjelenik egy délibáb is. – kuncogtam magamban. Oldalra pillantottam. A járókelők elcsigázottan vánszorogtak a kegyetlen, perzselő napsütésben. A buszmegállóban néhány ember a fémből készült váró árnyékában keresett magának menedéket. Lehunytam a szemem. Egy különleges találkozás emléke furakodott be tikkadt elmémbe. Sok-sok évvel ezelőtt egy ugyanilyen…Tovább olvasom…
Egy gyilkos szeme London, 1918. december 24. A háborúnak vége volt, az emberek éheztek, kenyér is alig volt, és jött a hideg tél. Hajnalban még sötét volt London belvárosában. A kovácsoltvas lámpák még égtek, és az utolsó légi riadó is elhallgatott. Lassan kezdett szállingózni a hó először, azután jött a hideg szél, és pillanatok alatt hóvihar kerekedett. Lassan kezdett hajnalodni, és a havazás nagyon erős volt a süvítő szélben. Egy bejárati ajtó nyílt ki nyikorogva lassan, és félúton megállt. A lépcsőfokon meleg vér kezdett el folyni lassan, fentről egészen az aljáig. Egy kéz próbálta tovább tolni az ajtót. A hideg hó dörzsölte az arcát, de keze már alig bírt mozogni. Hátranézett, az arca havas volt és véres. – Ne csináld! – kiáltott egy hang, és egy kés megcsillant a háta…Tovább olvasom…
A mennyországban hatalmas háború dúlt, a harc hevesen tombolt. Angyalok küzdöttek, és elszabadult a pokol. – Apám, hagyj menjek harcolni én is, mint a többiek! – kiáltotta Ecanus. – Maradj veszteg, lányom! Ott maradsz abban a kalitkában, míg ennek vége nem lesz! – felelte az öreg, ősz szakállú ismeretlen. Eközben a földön furcsa dolog történt. Egy kislány álmodozva nézte a pislákoló csillagokat. Csak bámulta őket, és arra gondolt: „De jó lenne, ha egyszer írhatnék valamit…” A papírra nézett, aztán a tollra. – Szabadíts ki! – hallatszott egy hang a széllel. Michael az első sorban küzdött. – Engedj ki, apám, kérlek! – Ecanus, lányom, te nem harcos vagy! – szólt a fehér szakállú. Ecanus imádkozni kezdett a kalitkában. Szárnyai kinyíltak. – Hallgasd szavam… –…Tovább olvasom…