A gyilkos ösztön – 1. fejezet
Alexander Corvinus
Egy gyilkos szeme
London, 1918. december 24.
A háborúnak vége volt, az emberek éheztek, kenyér is alig volt, és jött a hideg tél.
Hajnalban még sötét volt London belvárosában. A kovácsoltvas lámpák még égtek, és az utolsó légi riadó is elhallgatott. Lassan kezdett szállingózni a hó először, azután jött a hideg szél, és pillanatok alatt hóvihar kerekedett. Lassan kezdett hajnalodni, és a havazás nagyon erős volt a süvítő szélben.
Egy bejárati ajtó nyílt ki nyikorogva lassan, és félúton megállt. A lépcsőfokon meleg vér kezdett el folyni lassan, fentről egészen az aljáig. Egy kéz próbálta tovább tolni az ajtót. A hideg hó dörzsölte az arcát, de keze már alig bírt mozogni. Hátranézett, az arca havas volt és véres.
– Ne csináld! – kiáltott egy hang, és egy kés megcsillant a háta mögött, lassan közeledve a sötétből a fénybe, irgalmat nem kímélve.
Egy évvel korábban – 1917. december 24.
London, Pszichiátriai Klinika
Ropogott a hó reggel Rose lába alatt, ahogyan lassan sétált a klinikához, félve a bombariadóktól. Ugyanolyan nap volt, mint a többi, már megszokta a félelmet, és már nem is érzékelte többé. Egyetlen dolog járt a fejében már régóta, bizony az a szerelem volt. Sála eltakarta a nyakát, a szél szembefújt. Pedig csak 21 éves volt, de nagyon magabiztos és erős.
Rose a bejárathoz ért barna, hosszú kabátjában, és csengetett. Szőke haja eltakarta arcát, nem volt sapkája sem.
Kinyílt lassan az ajtó, és egy ápolónő – öreg volt, de mosolyogva – hívta be Rose-t.
– A doktor úr már várja, kedvesem, jöjjön velem, kérem. Menjünk itt fel az emeletre, a 2. szoba lesz. Vegye le a kabátját, kérem, csak adja ide.
Rose lassan vette le a kabátját, és odaadta, de a szemébe nem nézett a nővérnek.
– Nos, Rose kisasszony, akkor kövessen, a doktor úrhoz megyünk, de kérem, most fogja vissza picit magát. Ne csinálja azt, amit a múltkor, különben kénytelen leszek a rendőrséget kihívni, megérti?
Megint nem szólt semmit, kislányom, meddig csinálja még ezt?
– Na, jöjjön, menjünk már, unom én is ezt folyamatosan. Doktor úr, megjött Rose.
– Kérem, foglaljon helyet, hölgyem. Már ismer engem, túl sokszor találkozunk sajnos. Remélem, ma végre meg fog szólalni. Nézze, nem csűröm-csavarom a dolgot, de sajnos nagyon rossz híreim vannak. Nem szívesen mondom el magának, Rose, de a betegsége sajnos napról napra súlyosabb. Akár beszél, akár nem, a gyógyszereket sem szedte, amiket felírtam. Maga fiatal és gyönyörű, kérem, ne pocsékolja el az életét! Hall engem?
– Mit tud maga rólam? Semmit!
– Nővér, jöjjön gyorsan, megszólalt! – kiáltott hangosan az orvos, és hátrahökkent.
London, 1918. december 24.
A háborúnak vége volt, az emberek éheztek, kenyér is alig volt, és jött a hideg tél.
Hajnalban még sötét volt London belvárosában. A kovácsoltvas lámpák még égtek, és az utolsó légi riadó is elhallgatott. Lassan kezdett szállingózni a hó először, azután jött a hideg szél, és pillanatok alatt hóvihar kerekedett. Lassan kezdett hajnalodni, és a havazás nagyon erős volt a süvítő szélben.
Egy bejárati ajtó nyílt ki nyikorogva lassan, és félúton megállt. A lépcsőfokon meleg vér kezdett el folyni lassan, fentről egészen az aljáig. Egy kéz próbálta tovább tolni az ajtót. A hideg hó dörzsölte az arcát, de keze már alig bírt mozogni. Hátranézett, az arca havas volt és véres.
– Ne csináld! – kiáltott egy hang, és egy kés megcsillant a háta mögött, lassan közeledve a sötétből a fénybe, irgalmat nem kímélve.
Egy évvel korábban – 1917. december 24.
London, Pszichiátriai Klinika
Ropogott a hó reggel Rose lába alatt, ahogyan lassan sétált a klinikához, félve a bombariadóktól. Ugyanolyan nap volt, mint a többi, már megszokta a félelmet, és már nem is érzékelte többé. Egyetlen dolog járt a fejében már régóta, bizony az a szerelem volt. Sála eltakarta a nyakát, a szél szembefújt. Pedig csak 21 éves volt, de nagyon magabiztos és erős.
Rose a bejárathoz ért barna, hosszú kabátjában, és csengetett. Szőke haja eltakarta arcát, nem volt sapkája sem.
Kinyílt lassan az ajtó, és egy ápolónő – öreg volt, de mosolyogva – hívta be Rose-t.
– A doktor úr már várja, kedvesem, jöjjön velem, kérem. Menjünk itt fel az emeletre, a 2. szoba lesz. Vegye le a kabátját, kérem, csak adja ide.
Rose lassan vette le a kabátját, és odaadta, de a szemébe nem nézett a nővérnek.
– Nos, Rose kisasszony, akkor kövessen, a doktor úrhoz megyünk, de kérem, most fogja vissza picit magát. Ne csinálja azt, amit a múltkor, különben kénytelen leszek a rendőrséget kihívni, megérti?
Megint nem szólt semmit, kislányom, meddig csinálja még ezt?
– Na, jöjjön, menjünk már, unom én is ezt folyamatosan. Doktor úr, megjött Rose.
– Kérem, foglaljon helyet, hölgyem. Már ismer engem, túl sokszor találkozunk sajnos. Remélem, ma végre meg fog szólalni. Nézze, nem csűröm-csavarom a dolgot, de sajnos nagyon rossz híreim vannak. Nem szívesen mondom el magának, Rose, de a betegsége sajnos napról napra súlyosabb. Akár beszél, akár nem, a gyógyszereket sem szedte, amiket felírtam. Maga fiatal és gyönyörű, kérem, ne pocsékolja el az életét! Hall engem?
– Mit tud maga rólam? Semmit!
– Nővér, jöjjön gyorsan, megszólalt! – kiáltott hangosan az orvos, és hátrahökkent.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!