Egyedül az éjszakában Belzebúbbal

Arra ébredt fel, hogy a szél csapkodja a nyitva hagyott ablaktáblákat. Még fektében kinyújtott bal kezével megkereste az ágy melletti éjjeli szekrény közepén elhelyezett lámpa kapcsolóját. Miután lenyomta a gombot, a szoba egyik felét fény borította be. Egyszeriben láthatóvá váltak a lengő, a keretekhez ütődő ablaktáblák, melyek hangosan oly erővel csapódtak oda, hogy attól lehetett tartani, hogy kitörik belőlük az üveg. A függönyök, mint valami mesebeli szörnyek, úgy szálltak a levegőben.
Nehezen szánta rá magát, hogy felüljön az ágyban, de végül megtette, mert a kinti vihar csak most kezdett igazán tombolni. Hirtelen, dörgések, villámlások kíséretében megjelentek az első nagy, kövér esőcseppek, majd néhány pillanat múlva eleredt az eső. Most már valóban igyekeznie kellett, ha azt akarta, hogy elkerülje, hogy a víz beverjen a nyitott ablakokon keresztül. Ahhoz, hogy az ablakokhoz hozzáférjen, meg kellett kerülnie az ágyat. Ez a néhány másodperc tétovázásnyi idő a viharnak éppen elegendő volt ahhoz, hogy szinte a szoba padlózatának egyik fele máris vízben álljon. Végre valahára mégis elérte az ablakokat. Az ágyhoz legközelebb esővel kezdte meg a nem is olyan könnyű műveletet. Dacolva az erős széllökésekkel, az egyik ablakszárnyat behajtotta, majd annak keretét egyik kezével nyomva tartva, másik kezével a másik ablakszárnyat ráhajtotta az előbbire. Végül már csak a kilincset kellett elfordítania, és az ablak zárva volt. Ezután egy nagyot szusszant, legszívesebben most tartott volna egy kis pihenőt, mielőtt hozzáfog a másodikhoz. A már bezárt ablaktáblákon viszont olyan hangosan, oly nagy erővel kopogtak a valóságos folyammá dagadt esőcseppek, hogy folytatnia kellett a megkezdett műveletet. Amikor már a második ablakot is sikerült bezárnia, csupán ekkor engedhetett meg maga számára egy kis szünetet. A rövid művelet nagyon kifárasztotta.
– Lehet, hogy Tamásnénak igaza van, és ideje volna elmenni a doktorhoz egy nagy kontrollt megcsináltatni? – gondolt vissza a beszélgetésre, melyet néhány napja folytatott le ezzel a bizonyos Tamásnéval.
Kezét tétován kinyújtotta az éjjeli szekrény irányába, de félúton megállt, hezitált, majd ismét, ezúttal határozott mozdulattal nyúlt a szekrényke felé. Kinyitotta, valamit keresett benne. Miután kezét kihúzta, markában egy doboz cigarettát tartott. Kivett egy szálat, a szekrényen fekvő öngyújtót felemelve, a szájába vett cigaretta végét meggyújtotta, és egy jólesőt szippantott belőle. Ekkor ismét Tamásné jutott az eszébe, aki egészségügyi jótanácsokkal látta el, melynek során nyomatékosan javasolta neki, hogy hagyjon fel a dohányzással.
Kinézett az ablakon. Már kezdett világosodni. Az eső még jócskán áztatta a kert virágait és fáit.
– Már ideje lenne, hogy elálljon – dünnyögte maga elé. Most az eső miatt nem tudom kinyitni az ablakokat, és a dohányfüst beleeszi magát mindenbe. Na, persze oly mindegy. Ilonka már nem veszekszik velem miatta.
Ilonka, a felesége már két hónapja, hogy eltűnt, nyoma veszett. A róla fellelhető utolsó nyomok egy bevásárlóközpontba vezettek. Ide azért jött, hogy itt vegyen meg különböző dolgokat, melyeknek szaküzletei egyébként különböző helyeken, néha egymástól messze voltak találhatóak, itt viszont egy közös fedél alatt szinte egymás mellett, karnyújtásra sorakoztak.
E gondolatok nyomán elérzékenyült, már-már elsírta magát, de aztán az utolsó pillanatban visszatartotta feltolulni készülő könnyeit. Elővette zsebkendőjét, kifújta orrát, és kiment a konyhába. A konyhaszekrény második polca alatt volt egy titkos rejtekhelye. Itt tartotta a titokban vásárolt szeszesitalt, melyet felesége elől itt rejtett el, és suttyomban kortyolgatott belőle, amikor tiszta volt a levegő, és nem kellett tartania attól, hogy lebukik felesége kutató szemei előtt.
Kinyitotta a szekrényt, keze avatott mozdulatokkal talált rá az elrejtett üvegre. Kivette a szekrényből, kerített magának egy vizes poharat, és abba töltött az üveg tartalmából. Szájához emelte a poharat. A nem szokványos ízű ital, a nem éppen férfias Cointreau narancslikőr kellemes íze egész szájüregét betöltötte, jellegzetes ízt hagyva maga után. Nem is nyelte le azonnal, még egy ideig tartogatta szájában, ízlelgette a nemes italt, majd csak ezután engedte le lassan a torkán. Érezte, hogy milyen kellemesen cirógatja, bizsergeti nyelőcsöve falát, és ez a jóleső melegség egész belsőjén végigvonul, amíg az ital eléri gyomrát.
– Ah, ez jólesett – szólalt meg hangosan, majd csettintve nyelvével még nagyobb nyomatékot adott annak, hogy elégedettségét kifejezze.
– Ó, Istenem, mennyivel kellemesebb így, nyugodtan, kapkodás nélkül, félelem nélkül meginni ezt a pohárkát, hogy Ilonka számonkérő tekintetét érezném magamon – sóhajtotta.
– Ilonkám, mondd, hol bujkálsz? Mivégre ez a játék? – szólongatta eltűnt feleségének címezve kérdéseit. Kérdések, melyeket már oly sokszor feltett, de feleletet sem akkor, sem most nem kapott rájuk.
Miután elfogyasztotta az italt, visszament a hálószobába, és kinézve az ablakon látta, hogy az eső már elállt. Az utcai lámpa kékes vibráló fénye megvilágította a nagy cseppektől elnehezült orgonabokrokat a kerítésnél. Visszafordulva ránézett az órájára: hajnali négy óra múlt néhány perccel. Már világosodott. Kinyitotta az egyik ablakot, a friss levegő csak úgy zúdult be a szobába.
Tétován megállt. Nem is tudta, mihez kezdjen. Ahhoz már későnek érezte az időt, hogy visszafeküdjön, de fennmaradni sem volt túl nagy kedve. Olvasni sem akart. A nyitott ablakon keresztül továbbra is hűvös hajnali levegő áramlott be a szoba belsejébe. Ő még mindig pizsamában. Hirtelen egész testében megborzongott, keresnie kellett valami melegebb ruhadarabot, hogy ne fázzon. Arra is gondolt, hogy talán ismét meg kellene keresni azt a Cointreau-s üveget, de aztán elszégyellte magát, hogy ilyen gondolat felmerült benne, még úgy is, hogy a felesége nem is volt jelen.
Gondolatai most ismét más irányba kalandoztak el. A múlt hónapban történt kellemetlen afférjára gondolt a szomszéd házban lakó tulajdonossal, egy bizonyos Kalmár úrral. Egy valójában jelentéktelennek látszó megjegyzésből kiindulva komoly összeszólalkozásba, majd veszekedésbe torkolló ügy miatt kölcsönösen megharagudtak egymásra. Annak ellenére, hogy szomszédok, és jó ismerősök is voltak régóta, ez az ügy annyira elfajult közöttük, hogy amióta ez megtörtént, azóta még nem is köszönnek egymásnak. Amikor találkoznak, fejüket kölcsönösen elfordítják, még véletlenül sem néznek egymásra. Ő már-már arra gondolt, hogy Kalmár úrral csak a túlvilágon tudna közeledést, netán uram bocsá’ békülést elképzelni. Azóta, ha olykor mégis összefutnak, abban versengenek, ki tudja a másikkal szemben jobban kinyilvánítani ellenszenvét.
A hálószobát eddig megvilágító éjjeli lámpát most eloltotta. A szoba még félig sötétben volt. Ekkor az egyik sarokból mocorgás hallatszott, majd nyomában egy világító szempár jelent meg. A sarok irányába nézett, majd hívó hangon megszólalt:
– Belzebúb, gyere elő! Tudom, hogy te vagy az!
A felszólításra egy miákolás volt a válasz. Az első miákolást követte egy második, majd egy harmadik, végül aztán csak előbújt a hang tulajdonosa, Belzebúb, egy éjfekete színű fiatal kandúrmacska. Lassú léptekkel odament gazdájához, lábaihoz dörgölődzött, majd leült és várta, hogy megkapja reggelijét, bár ilyen korán még sohasem kérte.
Ismét kiment a konyhába, hogy Belzebúbnak keressen valami reggelire valót. Ekkorra az álmosság már teljesen kiment a szeméből. Mialatt Belzebúb számára keresett falatokat, bekapcsolta a szekrény sarkán álló rádiót. Utána azonban el is feledkezett róla. Néhány perc múltán eszébe jutott, hogy ugyan bekapcsolta, de az nem szól. Most közelebbről is megvizsgálta a régi, ütött-kopott készüléket. Gombjait ide-oda forgatta mindhiába, csak halk sípolás hallatszott ki belőle. Több próbálkozás után végleg lemondott arról, hogy valaha is megszólaltassa a rádiót. Miután ellátta ennivalóval a macskát, kinyitotta a konyhából a teraszra nyíló ajtót, majd ezután az üveges teraszajtót is, amely közvetlenül a kertbe vezetett.
Kint a szabad levegőn még meglehetősen hűvös volt. A hajnali csípősség miatt a korábban felvett háziköntös szárnyait erősebben fogta össze, és közben mélyeket szippantott a friss levegőből. Kinézve az utcai fronton levő léckerítés rései közt hangokat hallott. Valahol messze kiáltások hallatszottak. A kerítés előtt most futó léptek dobogása verte fel a hajnali csendet.
– Furcsa – gondolta magában. Nem szoktak emberek járni ilyen korán az utcán. Kíváncsisága nem hagyta békén. Közelebb ment a kerítéshez. Ismét kinézett. Az utcán emberek kisebb-nagyobb csoportjai közeledtek. Valamit kiabáltak, de hangjukat elvitte a szél. Most egy öttagú csoport fordult be a sarkon, és egész közel haladt el a kerítés mellett. Ők is kiáltoztak. Az ő hangjukat már tisztán hallotta.
– Meneküljünk! Kitört a háború, jaj nekünk! – hangzott a vésztjósló kiáltás.
A riadalom, és a kiabálás hallatán egész testében megdermedt. Torka elszorult, mintha fagyos kéz ujjai szorították volna össze. Visszament a konyhába, ismét megpróbálta bekapcsolni a rádiót hírek után keresve, de ezúttal is néma maradt a készülék. A bizonytalanság érzése egészen megrémítette. Szabályos pánik vett erőt rajta. Minden tagjában reszketett, nem tudta, mitévő legyen. Ismét eltűnt feleségére gondolt.
– Ilonkám, vajon most merre járhatsz? Miért nem vagy mellettem? Ketten könnyebben viselnénk el még a legrosszabbat is! Erre a gondolatra még jobban kezdett aggódni, kiverte a víz, hányinger kerülgette. Tehetetlenül fel s alá járkált ismét az udvaron a szabadban. Felnézett az égre, és gyanakvóan vizsgálta, mitől lesz olyan egyre nagyobb, élesebb világosság. Éppen ebben a pillanatban vakító fény borította be a teljes égboltozatot. Ekkor neki is fény gyúlt az agyában, ráeszmélt, hogy mi is történt: A hirtelen támadt éles fény, amit látott: Atomvillanás…
Atomháború tört ki, és valahol nem tudni, milyen távolságban atombomba-robbanás történt, ennek a fénye volt a villanás.
Ahogy még katonai képzés idején tanulta, az atomvillanás utáni első teendő, hogy az ember arccal a földre vesse magát. Ő is így tett. Néhány percig így maradt, ugyanis ekkor a fény olyan erős, hogy az elővigyázatlan személy akár rögtön meg is vakulhat. Ezután kis idő elteltével óvatosan, még mindig a földre lapulva fölfelé nézett. Ekkor a magasban meglátta a lassan felszálló, a robbanás utáni jellegzetes gombafej alakú atomfelhőt.
Emlékezett rá, hogy azt tanították a katonai kiképzés során, hogy a felszálló felhő gyilkos sugárzó tartalmát körülbelül tizenöt percig képes magában tartani, de utána csapadék formájában megszabadul súlyos, gyilkos, pusztító terhétől.
– Most gyorsan cselekedni kell. Mindenekelőtt le kell zuhanyozni, minden rajtam levő ruhát műanyag zacskóba tenni, lezárni a zacskót, és megsemmisíteni – zúgtak a gondolatok az agyában.
És ekkor megindult a versenyfutás az idővel, és egyben a halállal. Ebben a helyzetben az „Aki időt nyer, életet nyer” mondás annyira igaz volt, mint még soha.
Az volt a szerencséje, hogy a robbanás epicentruma valószínűleg legalább 10–15 km-rel távolabb volt. Ennek köszönhetően a lökőhullám az ő házát csak annyiban károsította meg, hogy minden ablaka kitört, de az épület maga nem omlott össze. Berontott a fürdőszobába, és aggódva megengedte a csapot. Szerencsére még volt vízszolgáltatás, sőt még a meleg víz is folyt. Gyors egymásutánban szinte letépte magáról a ruhadarabokat. Egy nagy műanyag tasakba gyűrt mindent, majd félretette azt, hogy majd később elégeti az egész csomagot. Arra gondolt, hogy egyetlen gyógyszerét sem vette be, pedig a szív- és a vérnyomástabletták nagyon fontosak lettek volna.
Már a zuhanyrózsa alatt állva, a testére folyó meleg víz testileg és lelkileg egyaránt megnyugtatta. A történtek ugyan még elevenen éltek emlékezetében, de pánikfélelme megszűnt, és valami különös, halálközeli állapotot idéző ellazulás kerítette hatalmába. Kilépett a zuhanyzó fülkéből, megtörölközött. Attól, hogy teste megtisztult, kellemes érzés töltötte el, ugyanakkor meglepődve tapasztalta, hogy milyen fáradt és álmos. Felvette háziköntösét, és átment a hálószobába. Ekkorra már minden maradék ereje is elszállt. A mellette lévő ágyra pillantott, amely szinte húzta magához. Holtfáradtan lerogyott a szélére, szeme becsukódott, a külvilág megszűnt létezni számára, és mély álomba merült.
Arra ébredt fel, hogy valaki kopog az ajtón. Hallotta a kopogásokat. Kábán felhúzta magát az ágyon, tekintetét a bejáratra szegezte, és erőtlen, elgyengült hangon kiszólt
– Ki vagy? Gyere, lépj be!
Az ajtó kinyílt, és az ajtónyílásban felesége alakját pillantotta meg, aki befelé, feléje jött, és közben mosolygott. Amikor már egész közel ért hozzá, megszólalt:
– Gyuszikám, ne haragudj, hogy ilyen sokáig megvárakoztattalak, de nagyon hosszú volt az üzletben a pénztár előtt a várakozók sora.
Kárpótlásul hoztam neked valamit – mondta, majd e szavak után belenyúlt a bevásárló kosarába, és kihúzott onnan egy üveget
– Na, mondd csak, Gyuszikám, kitalálod-e, hogy mi van ebben az üvegben?
A férfi, akit a nő Gyuszinak nevezett, csak bambán, üveges tekintettel nézett feleségére, aki most hirtelen megkerült, és úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna: ő nem tűnt volna el, az atomháború nem tört volna ki.
– Nos, ide nézz, apukám – szólt ismét a nő férjének, azzal kezében felmutatott neki egy üveg Cointreau-t.
– Ezt idd, és többé nem kell már eldugni a szekrény második polca alá – tette még hozzá, nevetve.
– Férje továbbra is hebegve csak annyit nyögött ki: akkor te nem is tűntél el? És nincs is atomháború?
– Micsoda? Miket hordasz itt össze? Valami rosszat álmodhattál. De most már ideje, hogy felkelj, mert a tisztítóból el kell hoznod a kabátomat. Ez az utolsó nap, amikor még nem kell fizetni a tárolásáért.
Férje még a nehéz álom hatása alatt, de már cselekvésre készen, lassan felkelt az ágyból. Odament a fogashoz, engedelmesen vette a kabátját, és elindult kifelé, hogy a tisztítóba menjen. Alighogy kilépett az utcára, szerencsétlenségére Kalmár úrba, haragosába botlott. Amint testközelbe ért vele, tekintetét ezúttal nem fordította el. Megállt előtte, bátran haragosa szemébe nézett, és harsány hangon e szavakkal fordult hozzá:
– Üdvözlöm, Drága Kalmár Úr! Ugye milyen furcsa az élet, de ennek ellenére mégis milyen szép, nem gondolja? – kérdezte tőle, majd mosolyogva tovább folytatta útját. A kővé dermedt Kalmár úr meg szótlanul, kitátott szájjal, kikerekedett szemekkel még sokáig követte tovatűnő alakját mindaddig, míg látható volt. Utoljára már csak egy kis pontnak látszott, mielőtt végleg eltűnt, de hátában még mindig Kalmár úr érthetetlen tekintetével…