Írta:
Soósné Balassa Eszter
💠
📅 2026. 03. 24. 16:59
Igaz történet
❤️ 2
👁️ 24
1960-as évek közepén járunk.
Vidám gyereksereg indult a hegyi útra. Ilyenkor tavasszal nyílik ott is az illatos ibolya.
Cérna a zsebünkben, uzsonna, ital a táskába. Vígan futkározva, néha dalolva mentünk a két-három kilométeres úton. Útközben elmentünk egy kereszt mellett, ami mindig vonzotta a tekintetemet. Keresztet vetettünk, mert úgy tanultuk az idősebbektől.
– versenyezzünk, ki ér először a hegykapuhoz – mondtam.
– Jól van – mondták rá a többiek.
Futásnak eredtünk, hát nem én lettem az első, de nem szegte kedvemet.
Átlépve a hegykapun megláttuk az ibolya-tenger. Futottunk egyik helyről a másikra. Így teltek az órák. Közben megettük a zsíros kenyeret. Kezünkben lógott a cérnán a hosszú füzér, mert több csokrot kötöttünk egymás alá. Valami bódító volt az az illat, ami áradt…
Tovább olvasom…
Írta:
Natali Sanders
📅 2026. 03. 25. 18:47
Nosztalgikus
❤️ 1
👁️ 15
A tavasz gyerekkoromban mindig csendes csodaként érkezett. A hófoltok lassan eltűntek az árokparton, a nap melege megsimogatta az arcomat, és a földnek különös, nedves illata lett, az az illat, amelyben már ott rejtőzött az új élet ígérete.
Szép sorjában megjelentek az ibolyák. Apró lila fejekkel bújtak meg a fű között, mintha félénken figyelnék a világot. Mindig én vettem észre őket először. Letérdeltem, a tenyerem sáros lett, a térdem átnedvesedett, de ez akkor egyáltalán nem számított. Óvatosan megsimogattam a virágokat, nehogy megsértsem őket, mert tudtam, hogy érzik az érintésemet.
Emlékszem a csodaszép apró, lila szirmokra. Emlékszem a napfényre, amely aranyporrá változtatta a levegőt. És leginkább emlékszem arra az izgatott szívdobogásra, ahogy hazafelé futottam.
Anyám mindig a…
Tovább olvasom…