Ibolya

1960-as évek közepén járunk.
Vidám gyereksereg indult a hegyi útra. Ilyenkor tavasszal nyílik ott is az illatos ibolya.
Cérna a zsebünkben, uzsonna, ital a táskába. Vígan futkározva, néha dalolva mentünk a két-három kilométeres úton. Útközben elmentünk egy kereszt mellett, ami mindig vonzotta a tekintetemet. Keresztet vetettünk, mert úgy tanultuk az idősebbektől.

– versenyezzünk, ki ér először a hegykapuhoz – mondtam.
– Jól van – mondták rá a többiek.

Futásnak eredtünk, hát nem én lettem az első, de nem szegte kedvemet.
Átlépve a hegykapun megláttuk az ibolya-tenger. Futottunk egyik helyről a másikra. Így teltek az órák. Közben megettük a zsíros kenyeret. Kezünkben lógott a cérnán a hosszú füzér, mert több csokrot kötöttünk egymás alá. Valami bódító volt az az illat, ami áradt az ibolyákból.
Rózsi volt a legidősebb, szólt mindenkinek, hogy ideje hazaindulni.

– gyertek, indulunk, már várnak otthon bennünket.

Szó nélkül indultunk haza, szót fogadtunk neki, mert rá voltunk bízva.
Hazafelé vidáman futkároztunk, beszélgettünk.

Nagyon szép emlékek ezek. A gyerekek együtt játszottak, együtt töltötték az időt.
Milyen szép lenne, ha most is ilyen gyermekkora lehetne az unokáinknak.