Volt egyszer egy madár, amely nem félt a tűztől. Nem azért, mert erős volt. Nem azért, mert nem érzett fájdalmat. Hanem mert tudta, hogy a lángok nem valaminek a végét jelentik, hanem a kezdetét. A főnix nem úgy születik, mint más. Az ő élete nem egyenes vonal, hanem kör. Egy örök visszatérés önmagához. Egy történet, amely újra és újra hamuvá válik, hogy aztán újra életre keljen. Volt idő, amikor szárnyai fáradtak voltak. Amikor az ég túl messzinek tűnt, és a világ súlya túl nehéznek. Amikor minden egyes szárnycsapás küzdelem volt, és minden emelkedés mögött ott lapult a zuhanás lehetősége, és egyszer… eljött a pillanat. A főnix nem menekült. Nem keresett menedéket. Nem tagadta a vég közeledtét. Inkább csendben fészket rakott, nem ágakból, hanem mindabból, ami volt: emlékekből…Tovább olvasom…
Misi kisiskolás volt még, amikor negyedórát legalább a délutáni ügyeleten kellett töltenie, mert az édesanyja is négyig dolgozott. Sokszor fájlalta, hogy ő megy el a gyerekek közül utoljára, de épp nem találtak rá más megoldást. Időnként ezt a könnyeivel is kifejezte. A tanító néni egyszer így szólt hozzá: – A papírzsepiket inkább használják fel másra. Máris mutatta neki, milyen szép háromszögeket lehet belőlük hajtogatni. Utána együtt köralakban összeragasztották azokat. A tanító néni a fiú fejére tette az így készült koronát. – Misi, te vagy a király, nemcsak mert korona van rajtad, hanem azért is, mert okosan megértetted, hogy egy kicsit várakoznod kell.Tovább olvasom…
Nem én kezdtem… Feltettem egy már más által megírt esszét, amihez magánvéleményt írtam, Természetesen azonnal jött a válasz egy férfitól. Nos annyi idő sem telt el, hogy valaki a szöveget elolvassa és még értelmezze is. A hozzászólás amúgy FÉRFIASRA sikeredett, várható volt, A téma: Einstein relativitáselmélete, valamint az a TÉNY, hogy az elmélet az a Bolyai János magyar matematikusé és nem Einsteiné, lopott az anyag, nincs mese, és ez nem az Én rossz gondolatmenetem szüleménye. forrás: /vilagbiztonsag.hu/ Évek óta hozzuk ismét és ismét a tényeket. De könnyebb a világnak a fejét a homokba dugni, mint szembesülni a TÉNNYEL. Einstein a lopott anyagért NOBEL díjat kapott… na az akkor érthető volt, hisz a dolog az forradalmasította az akkori szemléletet. DE miután Einstein…Tovább olvasom…
Láb-adozom. Igen, így szó szerint. Eddig is tudtam róla, hogy van „láb” nevezetű testrészem, de mostanság már érzem is. Amikor gördülékenyen, flottul, egészségesen „száguld” az életünk, akkor tudomást sem veszünk róla, hogy testrészeink milyen jól működnek. Ám amikor hiba csúszik a gépezetbe, akkor üt be a villámcsapás. Hát nekem most beütött! De szerencsére szeretem a vihart is! Túl kell élni azt is! A kezdeti pityergéseken túl már kezdem visszanyerni az életkedvemet. Rádöbbenek, hogy milyen csodálatos hallgatni a falusi csendben a reggeli madárcsicsergést, milyen fenséges a táj szépsége még borús időben is. És ami még ezeknél a természeti jelenségeknél is jobban megérint, az a hozzátartozóim és az ismerőseim szeretetének felém való megnyilvánulása. Már megérte elbotlanom a saját…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A szibériai tél nem egyszerűen hideg volt. Az ember ott megtanulta, hogy a fagy nemcsak csíp, hanem lassan, türelmesen kicsinálja az embert. Kivárja, míg a csontok közé költözik a fagy, míg a tüdőben megül a dér, míg a szív maga is elhiszi, hogy nincs már miért dobognia. A dédnagyapám a háború előtt pilóta volt. A magasból nézte a világot, ahol a folyók hajszálvékony ereknek tűntek, a falvak pedig apró, békés foltoknak a Föld hátán. Onnan fentről talán könnyű volt azt hinni, hogy az ember ura lehet a sorsának. Aztán egy napon kilőtték a gépét. A füst, a zuhanás, a recsegő vas, az égett olaj szaga egyetlen vad pillanatba sűrűsödött, és mire újra tisztán látott, már nem katona volt többé, hanem hadifogoly. Az oroszok vitték magukkal, egyre beljebb, egyre messzebb, egészen Szibériáig. Ott…Tovább olvasom…
A családunkban sokszor előkerült ez a történet. Nem úgy, mint valami hősi legenda, hanem inkább elcsendesedve, fájó emlékként, mintha még évtizedek múltán is ott kísértene benne a háború zaja. A dédnagyapám, amikor elmesélte, sosem emelte fel a hangját. Nem cifrázta, nem tett hozzá semmit, csak elmondta újra és újra, ugyanazzal a komoly, könnyes tekintettel, mert tudta, hogy azon a napon ő is meghalhatott volna. A Don-kanyarban szolgált, a fronton, de nem fegyverrel a kezében. Szakács volt. Sokak szemében talán ez kisebb szolgálatnak tűnhet, de ott, a háború poklában enni ugyanolyan szükség volt, mint lőni vagy menetelni. A katonák fáradtak voltak, átfáztak, kimerültek, és egy tál meleg étel néha többet ért minden biztató szónál. Ezt ő pontosan tudta. Azt mondogatta, a fronton az ember…Tovább olvasom…
Szandálom a kezemben, vállamon egy vékony kendő, sétálok a kihalt óceánparton. A lemenő nap aranykoronája már szétszórta aranyporát. Lágy szellő simította végig testemet, és gyorsan tovalibbent. Megálltam. Elnéztem a lemenő napot, ahogy aranyhidat fest az óceánra. Leültem a puha homokba, becsuktam a szemem és hallgattam az óceán lágy hullámzását. Megnyugtatta fáradt lelkemet. Nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy lelkem útra keljen. Egyre mélyebbre és mélyebbre érkeztem. Egy csodálatos pihenőhelyen voltam. Mindenhol virágok nyíltak, távolról vízesés hangját hallottam. Szedtem egy csokor vadvirágot és elindultam a hang irányába. – Vajon tényleg vízesést hallottam? – morfondíroztam magamban. – Nem lehet más, csak vízesés – gondolkodtam hangosan. Elindultam, talpamat…Tovább olvasom…
Több mint fél évszázadot megéltem már, s örömmel mondhatom el, hogy legalább 99%-át boldogságban, békében töltöttem önmagammal és embertársaimmal. Kár azért az 1%-ért, amit másképp éltem át! Eszmélésem óta mindig a derű volt a legjobb barátom. Már az iskolában is tréfamesternek neveztek. Mindig megnevettettem a társaimat. Bizonyára a genetikának is köszönhetem ezt a tulajdonságomat. A szüleim pozitívan szemlélték a világot, édesanyám ma is köztünk él. Gyermekkoromban sokat jártuk a hegyeket, erdőket, mezőket. Hol gombát, hol mezei virágot szedtünk, de olyan is volt, hogy csak azért róttuk a vidéket, hogy gyönyörködhessünk a dimbes-dombos hegyoldalakban. Kertes családi házban nőttem fel, háziállatokkal körülvéve. Rengeteg gyümölcs termett nálunk, nyáron degeszre ettük magunkat a…Tovább olvasom…