Kényszerpihenő

Láb-adozom. Igen, így szó szerint. Eddig is tudtam róla, hogy van „láb” nevezetű testrészem, de mostanság már érzem is. Amikor gördülékenyen, flottul, egészségesen „száguld” az életünk, akkor tudomást sem veszünk róla, hogy testrészeink milyen jól működnek. Ám amikor hiba csúszik a gépezetbe, akkor üt be a villámcsapás. Hát nekem most beütött! De szerencsére szeretem a vihart is! Túl kell élni azt is! A kezdeti pityergéseken túl már kezdem visszanyerni az életkedvemet. Rádöbbenek, hogy milyen csodálatos hallgatni a falusi csendben a reggeli madárcsicsergést, milyen fenséges a táj szépsége még borús időben is. És ami még ezeknél a természeti jelenségeknél is jobban megérint, az a hozzátartozóim és az ismerőseim szeretetének felém való megnyilvánulása. Már megérte elbotlanom a saját lábamban, mondhatnám, ha még jobb kedvemben lennék. Azért annyira nem kacagok ezen, de elmosolyodom és rájövök, hogy minden rosszban van valami jó. Hiába töltöm már több mint fél éve itthon a napjaimat, mert az aktív munkával töltött éveim már elmúltak, bizony sajnáltam több időt szánni legkedvesebb kedvtelésemre, az olvasásra. Hát most bőven lesz rá időm, mert itthoni teendőimet bal lábam kiesésével nehezen tudom elvégezni. A felszaporodott szabadidőmben elmélyülhetek ebbéli szenvedélyemben. A szemeim szerencsére tökéletesen látnak néhány dioptria segítségével.

No, de nem is erről akartam írni tulajdonképpen ezt a kis szösszenetemet. Ritkán látogatom meg az egészségügyi intézményeket, amit nem nagyon bánok. Viszont most alkalmam adódott rá többször is. Megállapíthattam, hogy bizony igencsak leterheltek az ilyen jellegű intézmények és a dolgozóik is. Leterheltségük ellenére próbálnak megfelelni a hivatásuknak. Hellyel-közzel ez sikerül is nekik. Szomorúan tapasztaltam azonban, hogy kevés a munkaerő. Több orvos és betegszállító kellene. Hosszú a várakozási idő a rendeléseken, a betegek érthető módon türelmetlenkednek. De, amit a türelmetlenkedésnél is rosszabb volt megtapasztalni, az az egymás iránt tanúsított érzéketlenség. Amíg várakoztam családtagomra, hogy gipszelt lábammal hazaszállítson, addig egy idősebb néni siránkozását hallgattam. Hordágyon feküdt, súlyos válltöréssel, hozzátartozó nélkül. A betegszállítóknak máshová kellett menniük és magára hagyták a váróteremben. A szívem szakadt meg, amikor rekedtes hangján takaróért könyörgött, mert fázott, és kereste az ágyán az asztmája miatt szükséges pumpáját, de nem tudta elérni. Segíteni szerettem volna neki, de nem tudtam felállni bot hiányában a tolószékemből. A mozgásképes várakozó betegek pedig úgy tettek, mintha nem is hallanák a siránkozó asszonyt. Szóltam a közelemben ülő házaspárnak, hogy legyenek szívesek keressék meg a betegszállítókat, hogy segíthessenek rajta. A szavamra megtették. Elgondolkoztam rajta, hogy hová lett az emberekből az empátia, a segíteni akarás. Nem lehetünk egymással ilyen lelketlenek. Lehet, hogy holnap mi kerülünk ilyen sorsra, sosem tudhatjuk. Mi is dideregni fogunk egy szál hálóingben a hűvös folyosón? Ki segít majd rajtunk? Ne legyünk ilyen érzéketlenek, hiszen egyforma teremtményei vagyunk ennek a világnak. Mindnyájan lehetünk elesettek és akkor rajtunk majd ki segít, ha kiveszik az együttérzés belőlünk?