Vonzás

Szandálom a kezemben, vállamon egy vékony kendő, sétálok a kihalt óceánparton. A lemenő nap aranykoronája már szétszórta aranyporát.
Lágy szellő simította végig testemet, és gyorsan tovalibbent. Megálltam.
Elnéztem a lemenő napot, ahogy aranyhidat fest az óceánra. Leültem a puha homokba, becsuktam a szemem és hallgattam az óceán lágy hullámzását. Megnyugtatta fáradt lelkemet.

Nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy lelkem útra keljen.

Egyre mélyebbre és mélyebbre érkeztem. Egy csodálatos pihenőhelyen voltam.
Mindenhol virágok nyíltak, távolról vízesés hangját hallottam. Szedtem egy csokor vadvirágot és elindultam a hang irányába.

– Vajon tényleg vízesést hallottam? – morfondíroztam magamban.
– Nem lehet más, csak vízesés – gondolkodtam hangosan.

Elindultam, talpamat lágyan simogatta a bársonyos, harmatos fű. Egyre közelebbről hallottam ezt a csodálatos zenét. A víz dallamát, ahogy alázúdult. Végre megpillantottam a vízesést. Mint menyasszonyi fátyol, úgy terült szét a sziklákon. Fehér volt, akár a csipke. Megérintettem a csodálatos smaragdzöld vizet, ami odébb kékre váltott. Kellemesen hűs volt. Lassan lépdelve belemerültem a hűs vízbe. Csak álltam a vízesés alatt és hagytam, hogy a víz mindent kimosson belőlem. Nem tudom, mennyi idő telt így el. Amikor kiléptem a vízből, észrevettem egy ösvényt. Hófehér kövekkel volt kirakva, kétoldalt a zöld minden árnyalatában pompáztak a fák, bokrok. Madarak víg dala szállt felém. Távolról halk zenét hozott a szél.

– Ez az Angyali szférák zenéje, amit oly sokszor hallgattam.

– Muszáj odamennem! – mondtam.

Szaporáztam a lépteimet, megérintette lelkemet a zene. Egyre beljebb jutottam az árnyas fák alatt. Elértem egy nagy térre. Egy kristálytemplom állt a közepén. Kinyitottam az ajtaját, beléptem. Fényben ragyogott minden. Olyan könnyűnek éreztem magam. Lassan elindultam. A fény egyre csak erősebb lett. Egy trónhoz értem. Felnéztem és lerogytam előtte. Abban a pillanatban egy kéz nyúlt felém, egy kéz érintette meg fejemet.

– Pihenj, gyerekem.

Áradni kezdett testembe az Isteni Fény! Éreztem a végtelen nyugalmat, az erőt, amit kaptam! Arcomat elöntötte a hála könnye. Maradtam ebben a létben, ameddig csak jólesett.

Búcsúzóul egy aranyszínű palástot terítettek a vállamra, rajta lila kristályok, melyek a spiritualitást jelképezik.

– Számod a 7. Isteni hétpecsét, kísérőd egy leopárd lesz – hallottam.

– Megtaláltad utadat, a segítséget is megkaptad hozzá. Már jó helyen vagy.

Szólni nem tudtam, csak álltam ott, arcomon lepörögtek a könnyek.
Nehezemre esett, de búcsúznom kellett.

Elindultam vissza utamon. Lépésem könnyű volt, lelkem szabad, az Isteni Fény ragyogott bennem.

Abban a pillanatban felriadtam, arcomat mosni kezdte a langyos nyári eső.

– Ernyőt nem hoztam – futott ki a számon.
– Mindegy is. – mondtam magamnak.

Mosolyogtam, mert tudtam, hogy hol jártam, és bármikor visszatérhetek hozzá.

Hazaindultam, az eső lassan elállt, előbújt a hold és bevilágította a partot. Jó kedvem volt, mire hazaértem, már a csillagos ég mosolygott felettem.