18+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
– Még egyet! – intettem a pultos felé, aki nem sokkal később le is rakott elém egy újabb pohár whiskyt. Jégkockák csillogtak benne. Ez volt a hotel bárja, ahol laktam. Semmi túlzó elegancia, de hogy őszinte legyek, nem is érdekelt. Ekkorra már tényleg úgy éreztem, hogy ez a kietlen, sötét alagút, ahol rekedtem, most már végleg elnyel. Szürke, magányos hétköznapok és hétvégék: se munka, család, barátok. Se egy társ. Senki. Csak én. És a magány. Az üresség. Az alkohol volt az egyetlen társaságom, hiába voltam emberek közt. Senkit nem érdekelt egy lecsúszott, magányos piás, hiába volt mit a tejbe aprítanom. Árnyék voltam. Árnyék ebben a pörgős, zsúfolt, zajos világban. A nappalokat viszonylag könnyebben kihúztam, de az éjjelek… Azok agyonkínoztak: a magány. A csend. Az álmatlanság. A…Tovább olvasom…
A szoba mindig ugyanott volt a lakás végében. Nem volt bezárva, mégis ritkán nyílt ki. Az ember néha elhaladt előtte. Reggel sietett, este fáradt volt. A kilincs hidegen maradt. Nem volt benne semmi különös. Egy szék, egy kis asztal, egy ablak, ami egy belső udvarra nézett. Mégis volt benne valami, amit nem lehetett pontosan megnevezni. Egy nap az ember megállt az ajtó előtt. Nem történt semmi rendkívüli. Csak elfogyott benne a továbbmenés. Lassan lenyomta a kilincset. A szoba csendes volt. Nem várta, nem hívta. Mégis úgy tűnt, mintha mindig is tudta volna, hogy egyszer belép. Az ember leült a székre. Nem vette elő a telefonját, nem nézett körül sokáig. Csak ott volt. Az ablakon beszűrődött egy halvány fény. Nem volt erős, nem világított meg mindent. De elég volt…Tovább olvasom…
A férfi minden esetben kora hajnalban kelt, ki tudja miért? Már gyerekkorában korán kelő volt, és bizony-bizony sokszor megkapta nagyanyjától az enyhe korholó intelmet, hogy az állatokkal kel. Most szépen berendezett, komfortos társasházi lakásában üldögélt volt gyerekszobájában – ahol jóformán –, egész fiatalságát töltötte, és aztán még hosszú, keserves évtizedeket, és melyek első adandó alkalommal alakított át egyfajta különleges, hangszigetelt dolgozószobává, ahova visszavonulhatott a tökéletes, totális magányában ,,alkotni" valamit. Így mondogatta. Most valami különleges okból kezébe került régi, elnyűtt, kissé már sárgult gimnáziumi osztálytablója, melyen szinte mindenki mosolyog, egyedül csak ő nem, illetve régi kockásfüzetében nagy becsben őrzött kisebb polaroid-kép, melyen három…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Dr. Petnáki Kiss Antal egy biztosítótársaságnál robotolt, nemritkán még hétvégén is, ha a rabszolgahajcsár főnöke ezt megkövetelte. Élete nagy szerelmét rákban nemrég elveszítette, és csupán csak ezek után döbbent rá arra, mennyire sebezhető is a parányi emberi élet. Mivel statisztikai matematikában is jártas volt, ezért statisztikai szempontokat is mérlegelve, persze hozzávetőlegesen képes volt megállapítani, amennyiben tudta egy ember korát, foglalkozását és szociális hátterét, hogy nagy valószínűséggel meddig fog élni az adott illető. Reggelente úgy kelt fel, mintha az a jelképes nap volna az utolsó, amikor mindent egyetlen lapra tesz fel, és mindent, amit eddigi szánalmas, csenevész életében szándékosan vagy megbukottan elszalasztott, most majd kamatostul be fogja hajtani. Azt…Tovább olvasom…
Összeragadt, csipás szemmel ébredt. Kissé nyúzott, hajótörött állapotban. Éjfekete haja, akár a szénaboglya, össze-vissza állt. Délelőtt tíz óra lehetett, de nem bánta, mert végre kedvére lustálkodhatott. Saját társasházi lakása, saját fizetése, saját autója volt, és persze néhány ügyeletes pasija, akik szinte mindig kéznél voltak, ha vigasztalni vagy pátyolgatni kellett különösen szuperérzékeny egóját, csajos hiúságát. Örök maximalista volt önmagával szemben. Ezt a kisebbfajta pszichológiai hibáját azért jó lett volna minél előbb orvosolnia, és levetkőznie magáról, ha azt akarta, hogy végre a „normálisabb”, tehát megbízhatóbb pasik is szóba álljanak vele, mégis az utóbbi öt-tíz évben mintha szándékosan is kialakított volna magáról egy olyan képet, mely a merev, rideg…Tovább olvasom…
Augusztus utolsó hetében Dr. Novák Péter tanár különös hivatalos levelet vett ki társasházi postaládájából, melyet az elmúlt években – kellő rendszerességgel – megpróbáltak felfeszíteni, és mindig a nyugdíjaskorú házmesternek kellett a fülét rágni, ha a lakóközösség azt akarta, hogy javítsa meg a fennálló karbantartással kapcsolatos hibákat. Az eset már csak azért is figyelmet érdemel, mert az elmúlt öt-tíz évben postai levél ritkán érkezett, elvégre már mindent elektronikus, digitális formában kézbesítettek többségben. Feleségét már régen elvesztette, és felnőtt gyermekei, unokái sem voltak rá szinte sohasem kíváncsiak. Dr. Novák Antal egykori tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő irodalomtörténész, író, költő, műfordító, könyvtáros, nyugalmazott tanár és még ki tudja, mi minden…Tovább olvasom…
Az asszony lehajtott fejjel, egyedül ült azon a kerti padon, ahol alig pár hete párjával üldögéltek. Körülöttük jókedvűen beszélgettek, nevetgéltek a baráti házaspárok. Szalonnasütögetés, borozgatás adta meg a jó hangulat alapját. De így volt ez a közösen ünnepelt születésnapokon, névnapokon, szüreteken, éjjelbe nyúló disznótoros vacsorákon. Sűrűn előfordult, hogy csak elugrottak egymáshoz egy baráti beszélgetésre. Ha segítség kellett, az első telefonhívásra indultak. Most meg itt ül a padon, és azon gondolkodik, hogy miért tűntek el a barátok? Temetésen, a halotti torban is ott voltak... Páran még eljöttek segíteni, amikor felszámolta a gazdaságot, de aztán ők is elmaradtak. Egy ideig hívogatta őket telefonon, kérte, hogy jöjjenek el beszélgetni. Olyan jól esett volna, ha egy kicsit…Tovább olvasom…
Mély megrendültséggel állt a sírnál. Az október szinte kivétel nélkül heves záporokkal, hideg, dermesztő esőzésekkel fenyegetett. A középkorú, negyvenes férfin kimustrált viharkabát feszült pocakosodásnak indult hasán. Kopaszodásnak indult haján már erősen meglátszottak az időkoptatta stigmajegyek. „Vajon ő hogyan élhette túl az életet?!” – töprengett erősen, miközben a gondozott sírra milliónál is több esőcsepp hullott hangtalanul, mintha az elmúlás és a gyász különös vegyüléke volna. Egyre marcangolta önmagát. Miért nem ment el egyetlen színházi közönségtalálkozóra sem, vagy szánalmas, kisstílű dedikációkra, amikor a gyönyörű és rendkívül mélyen érző művésznő aláírta nem csupán az autogramokat kérők füzeteit és naplóit, de egy-egy reklámplakátot, melyen a My Fair Lady szerepelt. Vagy…Tovább olvasom…