Gyermekkorom óta meglehetősen furcsákat álmodom. Talán a rémálmokhoz legfeljebb csupán annyi közük van ezeknek a szinte szürreális, groteszk látomássorozatok képeinek, hogy kis iskolásként főként olyan álmaim voltak, ahol meg kellett volna menteni valakinek, míg kamaszkoromtól mostani felnőtt koromig egyre inkább azok az álmok vették át agyam titkos tekervényei között a feltétlen irányítást, melyek egy ideális családról, párkapcsolatról, szerelemről, házasságról stb. szólnak. Pedig meglehetősen rossz alvónak számítok, ugyancsak gyerekkorom óta. Általában ez az egész úgy kezdődik, hogy nagy nehezen elhelyezkedem leginkább egyszerű, favázas priccságyamon, majd szó szerint veszedelmes ringlispílszerű forgolódásba, és testem dobálozásába kezdek, akár csak egy olyan óriáscsecsemő…Tovább olvasom…
Kicsit kiábrándította, de hazudott volna magának, ha nem ismerte volna be, hogy mélyen elkeserítette az, ami a közösségi médiában folyik. Mindig is úgy képzelte, hogy a híres emberek és influenszerek kedves, közvetlen, barátságokat építő egyéniségek, akikkel meglehet beszélgetni szépen, fokozatosan az élet ügyes-bajos, néha nagyon is összekúszált dolgait. Mekkorát tévedett. Elvégre egy több ezres követőtáborral rendelkező híres sztárocska és egyéniség kapásból azt válaszolja olyan feltett kérdésekre, mint mondjuk: ha ne adj’ Isten valakinek váratlanul meghalt az egyik hozzátartozója, hogy az illető jobban teszi, ha egy pszichológushoz fordul, vagy valamilyen szakképzett, klinikai szakemberhez, akik sokkalta megfelelőbben képesek kezelni és felderíteni bizonyos lelki tragédiák eredetét…Tovább olvasom…
Szomorú ez a vasárnap, szakad az eső. Mint mindig, csepeg a víz, folyik az ablakon. Szemed tükrét keresem, de nem találom. Szomorú a vasárnap, mindig nélküled. A lelkem száll, keres téged a szomorú, hideg eső közepette. Kereslek némán, vízbe burkolózva. Hallgatom… esik az eső. Szomorú vasárnap, nélküled örökké menő. Szomorú vasárnap, esik az eső. Az arcod látom, az ablakból figyelve. Az esőcseppekkel együtt merengve nézem az esőt egyedül, az ablakon át. Szomorú vasárnap, megint eljöttél, de valamit nagyon elfelejtettél. Hiába vagy szomorú, és hiába próbálsz bántani, a lelkem figyel, lát téged, és örökre egy csillagba mélyed.Tovább olvasom…
Sok csillag világított azon a hideg estén, és néha egy fehér felhő takarta el a Holdat, ami fényesen nézett kereken, világítva a fenyőfákat, csillogtatva a fehér, friss havat, ami még most is esett. Egy faháznál égett a villany, vagy lámpás volt-e vajon, már nem tudhatom, csak láttam… vagy álmodtam? Kifogy a tinta, a gyertya is lassan leég, este is van, de nem tudok aludni. Mi is történt akkor? De szép ez a papír, ahogyan világít a gyertya és a kandalló. Tökéletes minden. Egyedül vagyok. Csend van, este van, és vihar van. Tökéletes. Mi is történt? Ez a tustoll mindig velem van, karmolja a papírt ez az írás. De mi is történt? Tintába mártottam a tollam, ingujjamat feltűrtem, kortyoltam egy pohár bort, és gondolkodva írtam. Mit is írhattam volna? – Magányos…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Mik azok a dolgok az ember életében, amelyek sötét, hatalmas hullámokká tudnak tornyosulni? Minden ember életében más-más: rossz házasság, munkahely, reménytelenség, céltalanság, vagy talán a magány. Az utóbbi miatt negyvenen túl már kezdhetünk aggódni. Keressük az okokat, először másokban, majd önmagunkban. Elveszítjük a kontrollt, és döntünk. Nincs miért tovább élni. Éva is így döntött. Évát még gyerekkoromból ismerem. Tehetős családban nőtt fel, orvos apuka, jogtanácsos anyuka, egy szem gyermekeként. Természetesen a neveltetése is különleges volt, nem olyan, mint egy átlag munkásgyereké, pedig igyekezett átlagos maradni, de nem hagyták! Csakis az orvosi- vagy a jogi pálya jöhetett szóba. Éva vágya mindig az volt, hogy légi utaskísérő legyen, álom is maradt mindörökre, csak nekem mondta…Tovább olvasom…
Hétfőnként alkonyatkor jobbára kihalt a park. Ilyenkor a hétvégi nyüzsgés, az itt megforduló emberforgatag a fákra, növényekre gyakorolta negatív hatásainak böjtjét üli, mintha vezekelni szeretne a megszokott életét megzavaró, akár ellene elkövetett merényletként Késő nyárutó, a terjedelmes park fái már színes ruhát kezdenek ölteni, elhagyva a nyári egyszerűbb köntösüket, színes kavalkád mindenütt, amerre a szem ellát. A természet úgy játszik a sárga színnek a világos sárgától a rozsdabarnáig terjedő skálájának ezernyi árnyalatán, mintha kecses ujjaival egy hárfa húrjait szólaltatná meg, melyeken a művészi ujjak játéka nyomán csodálatos dallamok csendülnek fel. A park ösvényein a nyár lépteinek kopogása immár az ősz eleji egyre vastagodó avartakarón halkul el. Az út kanyarulatában az…Tovább olvasom…
Az esőcseppek sűrűn hullottak az égből, talán nem is akarják abbahagyni a végtelen zuhogást. Monoton zene volt ez Ákos füleinek. Ma nem mehet ki a határba, pedig nagy szükség lett volna rá. Szántóföldjeinek harmada várta még, hogy megmozgassa a talaját. Késésben volt már, a vetőmagnak már a földben lenne helye. Nem tudott mit tenni, az égiek szava erősebb a földi dolgoknál. Ma a csendes elmélkedés napja lesz. Dologidőben úgy sincs erre idő. Sok mindent kell átgondolnia. Sorsa válaszút elé állította. Amikor itt lett volna az ideje, nem talált magához illő párt. Negyvenes évei közepén járt már, amikor látókörébe került egy elvált asszony, aki egyedül nevelte két gyermekét. Nem volt könnyű közelednie hozzá, mert mindketten zárkózottak voltak. Egy közös rendezvényen tört meg a jég. Szóba…Tovább olvasom…
Cipőm talpa hangosan kopog az úton. Lehűlt a levegő, fázom. Megszaporázom lépteimet. Egyre gyorsabban lépegetek, minél hamarabb szeretnék hazaérni. Haza? Egyáltalán van nekem hazám? Magam sem tudom. Én vagyok a család fekete báránya, a különc, a mindig a maga feje után menő... A kitagadott. Nemkívánatos személy lettem a családban. Amikor végleg eldöntöttem, hogy elmegyek, anyám csak ennyit mondott: „ha menni akarsz, hát menj! De ide többet a lábad be nem teszed!” Ez tizenegy évvel ezelőtt volt. Évekig nem hallottam a családomról, elvoltam nélkülük. Igaz, ők sem kerestek. Hét testvérem közül egyiküket sem érdekeltem. Beletörődtem, és éltem az életemet. Az új, nagyvilági, városi életemet. Sok mindenben volt részem, jóban, rosszban egyaránt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy valami mégis…Tovább olvasom…