Ahogy én szerettem volna

Mik azok a dolgok az ember életében, amelyek sötét, hatalmas hullámokká tudnak tornyosulni? Minden ember életében más-más: rossz házasság, munkahely, reménytelenség, céltalanság, vagy talán a magány. Az utóbbi miatt negyvenen túl már kezdhetünk aggódni. Keressük az okokat, először másokban, majd önmagunkban. Elveszítjük a kontrollt, és döntünk. Nincs miért tovább élni. Éva is így döntött. Évát még gyerekkoromból ismerem. Tehetős családban nőtt fel, orvos apuka, jogtanácsos anyuka, egy szem gyermekeként. Természetesen a neveltetése is különleges volt, nem olyan, mint egy átlag munkásgyereké, pedig igyekezett átlagos maradni, de nem hagyták! Csakis az orvosi- vagy a jogi pálya jöhetett szóba. Éva vágya mindig az volt, hogy légi utaskísérő legyen, álom is maradt mindörökre, csak nekem mondta az utóbbi időben egyre gyakrabban: – Ugye milyen kár, hogy nem úgy lett minden, ahogy én akartam. Az egyetem elvégzése után – szülei összeköttetéseinek köszönhetően – állást kapott a helyi ügyvédi irodában. Igaz, főnökét egy maximalista baromnak nevezte, de jó fizetést kapott, melyből kényelmesen megélt. A napjai egyformán teltek. A kimerítő munka után örült, ha hazaér, és mint mostanában oly gyakran, egyedül bújik ágyba. Sokszor mondogatta, mikor belefért az idejében egy húsz perces kávézás velem, hogy jó lenne már egy komoly kapcsolat, jó lenne megállapodni. Mindig meghallgattam. Ugyanazt hallotta tőlem mindig:
– Döntsd el: munkahely, szülők, önmagad, vagy önmagad, szülők, munkahely! De megsúghatom neked, az utóbbi a helyes sorrend! Vicces kis szmájlikat készítettem, és kértem, hogy szombat reggelenként mágnesezze ki a hűtőre, hogy a héten melyik volt neki a legfontosabb. A következő alkalomra, mindig a munkahely szmájlik fogytak el, csak hónapok múlva pótoltam az önmagam szmájlikat. Számomra ez egyet jelentett: semmi nem változott! Aznap is a sarki kávézóba vártam Évát a megszokott asztalunknál. A pincér kihozta a szokásos presszókávémat. Kortyoltam belőle, majd az órámra néztem. Késik, mint mindig – gondoltam. Megcsörrent a telefonom:
– Üdvözlöm asszonyom, most hozott be a mentő egy begyógyszerezett, eszméletlen nőt. Az ön telefonszáma volt megadva, arra az esetre, ha vele valami történik, kérem… – a többi már nem érdekelt. Kinyomtam a telefont, rohantam a kocsimhoz, irány a kórház. Tudtam, éreztem, Éva! A MIÉRT-ek sorozata dolgozott agyamban. Aztán jött a felismerés! Az én egyetlen igaz barátnőm! Mi van, ha nem éli túl? Mi van, ha túléli, de maradandó nyomai lesznek? Mint aki eszét vesztette befékeztem a parkolóba, irány a kórház. Az első fehér köpenyt meglátva, máris rázúdítottam kérdéseim sorozatát. Nagy türelemmel igyekezett megnyugtatni, ami engem adott esetben még idegesebbé tett. Végül az ügyeletes orvosnak szólt, hogy végre, valami érdemi választ is kaphassak a miértekre, és a hogy van kérdéseimre. Természetesen a miértekre ő sem tudta a választ, azt csak egy valaki tudta! Másik kérdésemre a válasza:
– Túlélte! – Már teljesen szétvetett az ideg! Milyen válasz ez? Mi az, hogy túlélte! Teljesen kiborultam, már igencsak emelt hangon követeltem, hogy hadd láthassam végre, és mondja már el valaki a részleteket, azokat, amelyekből megtudom, hogy Éva még mindig a régi Éva maradt, vagy van még valami! Nem tudom minek köszönhetően, de végre az orvos emberszámba vett. Leült velem a legközelebbi félreeső helyre és részletesen beszámolt Éva jelenlegi állapotáról. Megtudtam, hogy a barátnőm élete egy hajszálnál is vékonyabb üvegszálacskán függött. Kétszer élesztették újra. Azok a gyógyszerek, amiket beszedett olyan hatással voltak egyes szerveinek működésére, melyek már visszafordíthatatlanok. Maradt még egy kis ideje – így mondta az orvos- talán öt-hat hónap. Ezt az időt állandó orvosi felügyelet mellett fogja tölteni egy rehabilitációs intézetben, ahol addig vigyáznak rá. Nem, nem, képtelen voltam felfogni ott, akkor, abban a pillanatban az addig szó jelentését! Éva ott feküdt a kórházi ágyán, sápadt, színtelen arcának karikás szemei csalódottan néztek rám, félrefordította fejét, láttam, ahogy folynak a könnyei, azt mondta:
– Még ez sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna! Teljes tehetetlenséggel álltam. Odahúztam egy széket az ágya mellé, megtöröltem izzadtságtól és sírástól nedves arcát, hátra simítottam csapzott haját. Megfogtam kezét, melyből mindenféle csövek álltak ki, és csak néztem őt hosszú-hosszú ideig. Egy szó nem jött ki a torkomon. Három hónapig minden nap meglátogattam az én Éva barátnőmet, de a miértekre nem kaptam meg a választ, csak egy fehér papírlapot adott kezembe az ápolónő, melyen ezen állt:
– Végre úgy történt, ahogy én szerettem volna! – odarajzolta az én “önmagad szmájliját”.