Magányos karácsony
Alexander Corvinus
Sok csillag világított azon a hideg estén, és néha egy fehér felhő takarta el a Holdat, ami fényesen nézett kereken, világítva a fenyőfákat, csillogtatva a fehér, friss havat, ami még most is esett.
Egy faháznál égett a villany, vagy lámpás volt-e vajon, már nem tudhatom, csak láttam… vagy álmodtam?
Kifogy a tinta, a gyertya is lassan leég, este is van, de nem tudok aludni. Mi is történt akkor?
De szép ez a papír, ahogyan világít a gyertya és a kandalló. Tökéletes minden. Egyedül vagyok.
Csend van, este van, és vihar van. Tökéletes. Mi is történt?
Ez a tustoll mindig velem van, karmolja a papírt ez az írás. De mi is történt?
Tintába mártottam a tollam, ingujjamat feltűrtem, kortyoltam egy pohár bort, és gondolkodva írtam.
Mit is írhattam volna? – Magányos karácsony.
Hogyan találtam ezt ki? De ha már kitaláltam, írok pár mondatot bátran.
Szenteste. – Nem jó, elrontottam. Hogyan is volt?
Emlékszem már.
Azon az estén, mint ma, szenteste volt, igen, emlékszem. Ugyanígy volt minden, ezt le is írom gyorsan!
A hideg erdőben este sétáltam, otthonom elhagyva borongtam. Feleségem elhagyott, csak bandukoltam.
Átfázva, remegve, egy könyvvel a kezemben a faházat elértem. Begyújtottam, nehezen megmelegedtem.
A kezemben féltett kincsem a kabátom alatt várt: egy könyv. Hogy elővegyem, a toll a zsebemben volt, de az ujjam megfagyott.
Sok csillag világított azon a hideg estén, és a vihar megérkezett!
Elhagytál, magányosan tölthetem a karácsonyt.
De lám, itt egy toll a zsebemben, egy könyv a kabátom alatt, fa és gyertya – most írhatok valamit végre nyugalomban – gondoltam.
Szememet kinyitottam, láttam: este van, szakad a hó. Magányos voltam.
Egy mondat hiányzott a befejezéshez. Nem tudtam befejezni, csak néztem. A toll szinte remegett a kezemben.
Süvített a szél hangosan, és akkor…
Valaki elkezdte simogatni a fejem.
Felriadva néztem a szépséget, mely mosolygott. Karácsony reggel volt. Nevetve kivette a tollat a kezemből.
– Ez túl hangos volt, drágám, reggel van!
– De… de várj… hol vagyok?
– Itthon, te buta. Soha nem leszel magányos. Hiába kiabálsz, a tollad fontosabb, vagy mi?
Hát igen. Mikor felébredtem, szinte sokkot kaptam. Nem tudtam, mi a valóság, de utána már tudtam.
Rájöttem, az álmaink nagyon fontosak, de van fontosabb is: a család.
De a tollat akkor sem rakom le!
Egy faháznál égett a villany, vagy lámpás volt-e vajon, már nem tudhatom, csak láttam… vagy álmodtam?
Kifogy a tinta, a gyertya is lassan leég, este is van, de nem tudok aludni. Mi is történt akkor?
De szép ez a papír, ahogyan világít a gyertya és a kandalló. Tökéletes minden. Egyedül vagyok.
Csend van, este van, és vihar van. Tökéletes. Mi is történt?
Ez a tustoll mindig velem van, karmolja a papírt ez az írás. De mi is történt?
Tintába mártottam a tollam, ingujjamat feltűrtem, kortyoltam egy pohár bort, és gondolkodva írtam.
Mit is írhattam volna? – Magányos karácsony.
Hogyan találtam ezt ki? De ha már kitaláltam, írok pár mondatot bátran.
Szenteste. – Nem jó, elrontottam. Hogyan is volt?
Emlékszem már.
Azon az estén, mint ma, szenteste volt, igen, emlékszem. Ugyanígy volt minden, ezt le is írom gyorsan!
A hideg erdőben este sétáltam, otthonom elhagyva borongtam. Feleségem elhagyott, csak bandukoltam.
Átfázva, remegve, egy könyvvel a kezemben a faházat elértem. Begyújtottam, nehezen megmelegedtem.
A kezemben féltett kincsem a kabátom alatt várt: egy könyv. Hogy elővegyem, a toll a zsebemben volt, de az ujjam megfagyott.
Sok csillag világított azon a hideg estén, és a vihar megérkezett!
Elhagytál, magányosan tölthetem a karácsonyt.
De lám, itt egy toll a zsebemben, egy könyv a kabátom alatt, fa és gyertya – most írhatok valamit végre nyugalomban – gondoltam.
Szememet kinyitottam, láttam: este van, szakad a hó. Magányos voltam.
Egy mondat hiányzott a befejezéshez. Nem tudtam befejezni, csak néztem. A toll szinte remegett a kezemben.
Süvített a szél hangosan, és akkor…
Valaki elkezdte simogatni a fejem.
Felriadva néztem a szépséget, mely mosolygott. Karácsony reggel volt. Nevetve kivette a tollat a kezemből.
– Ez túl hangos volt, drágám, reggel van!
– De… de várj… hol vagyok?
– Itthon, te buta. Soha nem leszel magányos. Hiába kiabálsz, a tollad fontosabb, vagy mi?
Hát igen. Mikor felébredtem, szinte sokkot kaptam. Nem tudtam, mi a valóság, de utána már tudtam.
Rájöttem, az álmaink nagyon fontosak, de van fontosabb is: a család.
De a tollat akkor sem rakom le!
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!