HOSSZÚ AZ ÚT HAZÁIG

Cipőm talpa hangosan kopog az úton. Lehűlt a levegő, fázom. Megszaporázom lépteimet. Egyre gyorsabban lépegetek, minél hamarabb szeretnék hazaérni. Haza? Egyáltalán van nekem hazám? Magam sem tudom. Én vagyok a család fekete báránya, a különc, a mindig a maga feje után menő... A kitagadott. Nemkívánatos személy lettem a családban. Amikor végleg eldöntöttem, hogy elmegyek, anyám csak ennyit mondott: „ha menni akarsz, hát menj! De ide többet a lábad be nem teszed!” Ez tizenegy évvel ezelőtt volt. Évekig nem hallottam a családomról, elvoltam nélkülük. Igaz, ők sem kerestek. Hét testvérem közül egyiküket sem érdekeltem. Beletörődtem, és éltem az életemet. Az új, nagyvilági, városi életemet. Sok mindenben volt részem, jóban, rosszban egyaránt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy valami mégis hiányzik az életemből. Nem a pénz, sem a gazdagság, hanem a család. Egyre gyakrabban tört rám a magány. Egyre gyakrabban gondoltam a faluszéli házra, ahonnan eljöttem, hogy megváltsam a világot, hogy kitörjek a falusi – számomra unalmasnak tartott – mindennapjaimból. Sokat gondolkodtam, mitévő legyek. A büszkeségem nem engedte, hogy visszamenjek oda, ahonnan egyszer eljöttem. De a szívem, a szívem az egészen mást diktált. Haza kell mennem!
Eleredt az eső. Előveszem az esernyőmet. Az ernyő is emlék. Valaha anyámtól kaptam. A nagyvárosban soha nem hordtam, otrombának tartottam. De most... most jól jött...
Már látom a falu szélét. Pár lépés és előbukkan a szülői ház is. Igen, itt van! Most látom csak, milyen magányosan áll a dombon. Egy pillanatra megtorpanok. A szívem hevesebben kezd verni. Itt állok pár lépésnyire a háztól. Félek. Félek a fogadtatástól. Elindulok, lassan teszem meg az utolsó lépéseket. Az ajtó előtt megállok. Fellélegzek, mosolygok.
Igen, hazaérkeztem...