Emlékszem arra az őszi, borongós napra, amikor nem volt kedvem semmit csinálni, amikor kicsit motiválatlan voltam, és úgy éreztem, hogy egy kicsit elfáradt a lelkem. Amikor a rohanó világ, a napi több száz vagy talán ezer impulzus, ami ért, azt hozta eredménynek, hogy visszavonuljak. Egy kicsi énidőt töltsek csendesen a gondolataimmal, és töltődjek. Sokszor kerestem a válaszokat a múltamban. Nagyon sokszor a múltban éltem. Ami bántott, vagy amin nem tudtam változtatni, azt eltemettem magamban. Betettem egy-egy kis mappába a szívem mélyén, rázártam egy pecsétet, és úgy voltam vele, feldolgozva, pipa. De amikor azon esős napon a magam kis belső templomába vonultam, rájöttem, hogy ezek a mappák, az emlékek, a negatív érzések csak gyűlnek és gyűlnek, és én viszem ezeket magammal. Fáradtnak…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
A gyönyörű, harmincas hölgy, akiben megtestesült Grace Kelly eleganciája és a modern kori extravagánsnak mondható elegancia, éppen egy nagyméretű irodaház emeleti irodájában ücsörgött, és részletes munkáit igyekezett rendezni, kategorizálni, illetve bizonyos szakmai és üzleti prezentációkat elkészíteni, amikor egy váratlan, tragikus telefonhívás szakította félbe kreatívkodását: – Halló… Váradi Linda? – egy öreges férfihang szólt bele a kagylóba. Érződött, hogy jócskán hezitál a hangja. – Igen… Üdvözlöm. Miben segíthetek?! – kérdezte segítőkészen. – Bocsásson meg, de attól tartok, hogy… rossz hírt kell közölnöm… az édesapjáról van szó… – elharapta a mondatot, hogy a másik is megértse, miről lesz szó. – Mi történt az apámmal?! – robbant ki belőle zaklatott idegességgel és feszült…Tovább olvasom…
Reggel hat órakor háromszor csengett Oszkár telefonja. Felemelte a kagylót. Hangot nem hallott. Egy perc múlva újabb három csengetés. Óvatosan próbálta azonosítani a hangot. A kétszer három csengetést harminckilenc éve, ezerkilencszázkilencvenöt november huszonegyedikén hallotta először. Titkos kód volt ez a három jól begyakorlott csengetés. Oszkárnak gyerekként csupán csak korlátozott számú barátai lehettek, hiszen vagy kiközösítették, vagy nyíltan megalázták, és sajnos – a legtöbb esetben – jócskán meg is verték. Kevés számú barátot engedett csupán bizalmasan közel magához. Megállapodtak barátaival, hogy a kétszer három csengetés lesz hat órakor az ébresztő. – Ki telefonált? – kérdezte barátnője. – Nem tudom… a hangra sem ismertem rá. Aludj még. Van fél órád. Barátai már legalább…Tovább olvasom…
Terézia, ezt a szép nevet adták az újszülöttnek szülei, amikor nyolcadik gyermekként meglátta a napvilágot. Különleges névvel illették, mert akkoriban csak Marik, Bözsik és Katik születtek. Cipő és rendes ruha már nem jutott neki, szülői szeretetben sem volt sokáig része. Négyévesen árvaságra jutott, nővére nevelte fel a saját gyermekei mellett. Ahhoz, hogy valamennyire meg tudjanak élni, Teréziának is dolgoznia kellett gyereklány fejjel. Tizenkét évesen szegődött el a falu mezőgépészének családjához. Otthoni mindenes munkát kellett végeznie, amibe beletartozott a veteményes kapálása, a takarítás és a konyhában való segédkezés is. Havonta egy szabad délutánt kapott, amikor meglátogathatta családját. Még örült is neki, hogy estére vissza kell érnie a munkaadójához, és éjszaka nem kell…Tovább olvasom…
Terézia kezében megállt a fakanál, épp a fortyogó szilvalekvárt kavargatta a sparhelten. Ugyan ki kopoghat az ajtaján? Faluhelyen mindenki ismerte egymást, a kopogást nem ismerték, bejáratosak voltak egymáshoz, kopogás nélkül is. Lehúzta a nagy üstöt a tűzhely szélére, megtörölte a kezét, és ajtót nyitott. Egy sudár, barna hajú, jó vágású fiatalember nézett vele szembe. – Jó napot kívánok! Bercsényi István vagyok, és az édesanyámat keresem. Ugye maga az? – tette fel kérdését az ajtóban álló idegen. – Jó napot magának is! – hűlt meg a vér Teréziában. – Rossz helyen járhat, itt nem lakik az édesanyja. – A lakosságnyilvántartó szerint ezen a címen lakik. Sok évembe telt, amíg kinyomoztam a lakhelyét. Bercsényi Teréziának hívják. Mintha kést forgattak volna az asszony szívében, hideg…Tovább olvasom…
Gyorsan suhantak tova az évek. A gyerekek felnőtté cseperedtek, a tarka fejkendős asszony szeme körül pedig egyre szaporodtak a szarkalábak, mimikai ráncai is egyre mélyültek, még jobban kiemelve karakteres arcát. A fejkendő alatt haja lassan hamuszürkévé vált és a tarka fejkendőt fekete színű váltotta fel. A mindennapok gondjai lekötötték Terézia életét, a legnagyobb szívfájdalma azonban az volt, hogy a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Ahogy idősödött egyre többször gondolt elsőszülöttjére. Már egy évtizede is volt talán annak, hogy István kétszer is próbálta felvenni vele a kapcsolatot, amit ő konokul mindkétszer elutasított. Azóta álmatlan éjszakáin valahányszor felidézte e két találkozást, mindannyiszor könny szökött a szemébe. Azon gondolkodott, hogy miért bünteti nem kívánt…Tovább olvasom…
A gramofon nem játszik le zenét – emlékezik helyettünk. A tű sercenése olyan, mint egy régi mondat eleje, amelynek tudjuk a végét, mégis végighallgatjuk. A gyertya fénye megremeg, mintha felismerne egy dallamot. A kották nem némák: tudják, ki hallgatta őket először, és ki hallgatja most, egészen más okból. Van dal, amelyhez nem csak egy történet tartozik, hanem egy egész ember. Ha az a dallam megszólalna, rólam talán azt mondaná: volt idő, amikor hittem, hogy a múlt elhallgatható – aztán megtanultam, hogy inkább meghallgatni kell.Tovább olvasom…
Hó hangtalanul hull az utcára, mintha valaki odafentről puha tollakat szórna a világra. Az idős asszony az ablak előtt ül, tenyerét a langyos bögrére szorítja, és tekintete a fehérségen függ. A hó mindig emlékeket hoz, finom, csillámló darabokban. A szemközti fa ágairól lehajolnak a hókupacok, mintha a természet fáradna az édes teher alatt. Az idős nő nézi az egyik ágat, amely megremeg a friss hó súlya alatt, majd a pelyhek nagy darabokká tömörülve hangtalanul aláhullnak. Ahogy lezuhannak, a gyerekkor csattanó, vidám ropogása visszhangzik szívében… „A tanya udvarán ugyanígy remegett meg néha egy-egy faág, és ahogy lepergett róla a hó, mi, gyerekek úgy futottunk oda, mintha valami titkos jel lenne a játék kezdetéhez. Arcunkba belemart a hideg levegő, a jég szikrázva megcsillant, és már…Tovább olvasom…