„múlt” – novellák címszó szerint

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 14. 00:33 Dráma ❤️ 1 👁️ 30

Mara órák óta gyalogolt felfelé a hegyi ösvényen. A kövek alatt tompán reccsentek a fenyőtűk, a levegőben nyári meleg és érett föld illata ült. A nap már lement, de az ég még tartotta a kék fényét. A szakadékhoz vezető út régen is ilyen volt: keskeny, meredek, néhol veszélyesen csúszós. Mara gyerekként sosem jöhetett ide egyedül. Most viszont egyedül jött — sőt, évek óta először mert idejönni.

A szemén ott volt a régi kendő.
A család ragaszkodott hozzá, hogy viselje, valahányszor a sziklák felé közeledett.
Azt mondták neki:

Nem kell látnod ezt a helyet. Jobb, ha megkímélünk.

Ő pedig hitt nekik.
Gyerekként még nem értette, mit nem kell látnia, csak azt, hogy az anyukája nagyon hiányzik.
Azt mondták: lezuhant. Meghalt.
Egy viharos napon elragadta a szél.
Nem maradt utána…

Írta: Kimmel Gábor 📅 2025. 11. 20. 06:17 Egyéb ❤️ 2 👁️ 60

A történet teljes egészében kitalált. Megalkotásában rengeteg ötletet adott kedvenc íróm, Stephen King Derry című novellája. 
Előszó
Hosszas gondolkodás után végül arra jutottam, hogy megírom ezt az egészet. Hiszik vagy sem, de nem volt egyszerű. Ez a vidék földjében hordozza egykori lakóinak kínját, szenvedését és minden csepp kiontott vérét. Bár ma már szántóföld ennek a csodás helynek egész egykori területe, de a valamikor itt élők szelleme még mindig a sárguló búzakalászok felett lebeg.
A kezdetektől, pont ameddig tartott...
Valamikor régen még azelőtt, hogy Attila hun király bevonult volna erre a vidékre a rómaiak voltak az errefelé az urak. Sok leírásban szerepel az, hogy Pannónia földjét nem esett nehezükre elfoglalni. Jóllehet ez így is történt, de itt majdnem kudarcot…

Írta: Fekete Ida Virág 📅 2025. 11. 22. 00:47 Élet ❤️ 1 👁️ 23

Még pár perc, és a zenekar színpadra lép.
– Várakozunk!
– Természetesen, kicsit késnek,
– persze csak a hatás kedvéért!
– hogy nagyobb legyen az izgalom és az öröm, ha végre megjelennek.

Sokan vannak a nézőtéren, szinte mindenki párjával, barátokkal körbevéve várakozik.
– Én (kivételesen egyedül).

Körülnézek, egyszer csak meglátok egy lányt, aki magányosan, elszigetelődve álldogál, kicsit távolabb a többiektől. Kezében egy teletöltött borospohár. Ruházata tipikusan mai, szakadt farmer, felül rövid haspóló, lábán semmi.
(Talán a papucsát elhagyta valahol?)

Révetegen nézeget maga elé, ködös tekintettel, várakozóan nyújtogatja néha a fejét. Látszik rajta, hogy izgatott, és igyekszik mindig úgy helyezkedni, hogy a színpadra teljesen rálásson.

Elérkezik végre az áhított…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 23. 04:12 Önismereti ❤️ 1 👁️ 30

Ma este végre csend van bennem.
Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.
És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.

Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.
Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.

Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.
A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.
Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.

Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.
Nem takarom el már.

Futottam sokáig…
az után, aki nem látott,
az után, ami nem volt az enyém,
az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.
Ma először nem futok.
Nem várok.
Nem…

Írta: Márkus Katalin/Kata/ 📅 2025. 11. 29. 14:40 Nosztalgikus ❤️ 0 👁️ 15

Szinte egész délelőtt esett az eső, a kedvem is olyan borús volt, mint az idő. Egyedül voltam, hiányoztak a rég, vagy alig pár éve elhunyt szeretteim. Hogy egy kicsit vigasztalódjak, ebéd után elővettem az egyik ősrégi megfakult papírdobozt, benne a sok-sok megsárgult fényképpel.
***
Apai öregapám fiatalkori képét sokáig nézegettem, miközben megpróbáltam felidézni a tőle sokszor hallott történeteket.
A fényképen egy jóvágású, ünneplőbe öltözött, fekete hajú fiatalember néz, kicsit csodálkozó tekintettel a fotográfus masinájába. Azt már tőle tudom, hogy akkor volt tizenkilenc éves, és alig pár hét múlva, már az Első Világháború egyik frontján lövöldözött az ellenségre. Ahogy mondta, nagy kedve nem volt hozzá, de a parancsot nem lehetett megtagadni, mert akkor főbe lőtték volna…

Írta: Soósné Balassa Eszter 💠 📅 2025. 11. 30. 15:43 Élet ❤️ 0 👁️ 11

Újra ősz van. Az avarszőnyegen alig hallani lépteim, ahogy sétálok. A két pad szinte hívogat.

– Gyere, ülj ide.

Sejtelmesen öleli körbe a parkot a köd, oly lágyan, oly finoman, ahogy kedvesét öleli magához szerelme. Egyedül vagyok a gondolataimmal. A fák bástyaként veszik körbe a padokat. Leülök. Csend van, a köd csendjét csak szívverésem töri meg, lélegzetemet sem hallani.

Gondolataim messze járnak, visszatévedtek a múltba. Akkor is ősz volt és köd, szinte átláthatatlan, mégis olyan puhán betakart. Féltem akkor, nem láttam a kiutat, szívem harcolt az eszemmel. Elengedjem őt, vagy harcoljak, hogy maradjon? Minden bizonytalan volt, csak egy volt biztos: nagyon szeretem. Nem láttam tisztán, gondolataim fátyolként terültek rám, mint most a köd, ami körülvesz. Egyszerre óvó és…

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 03. 16:48 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 8

Mi ez a levegő, ez az illat?
A múltba repít minden nap.
Már nincs itt a horgászbotod,
nem ég a tűz a bográcsod alatt,
csak a víz tükre mutatja folyton arcodat.

Megy az idő, mindig csak megy,
a parton ülve, a víz tükrét figyelve várok.
Mert emlékszem még, a szívem veled van
a folyóparton. A hűvös szél a nyakamon mutatja,
hogy velem vagy most is. Elalszom, látlak,
szemem csukódik, de szívem virágzik.

Ez a virág soha nem hullik el,
szívedben él örökre velem, a szívemmel.

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 07. 20:43 Családi dráma ❤️ 1 👁️ 13

A nap már rég lebukott a Cinque Terre dombjai mögött, de a Manarolai nappaliban még izzott a feszültség. Aleandro a kandalló előtt állt, Bonnie háttal neki, kezében egy régi fényképet szorongatott.
– Bonnie… kérlek, ne fordítsd el a fejed. Tudom, hogy van valami, amit rejtegetsz – Aleandro hangja lágy volt, de határozott. – Mióta ideköltöztél, érzem, hogy a múltad nem hagy nyugodni. És… a fiú. Matteo. Valami van vele, ismered igaz?
Továbbiak felfedezése
Ajándékkosarak
Bonnie megdermedt. Egy pillanatig úgy tűnt, nem is lélegzik. Aztán lassan leengedte a fényképet.
Továbbiak felfedezése
Ajándékkosarak
– Ne kérdezz tovább – suttogta. – Kérlek, Aleandro… nem vagyok kész rá.
– De én nem játszmázni akarok veled! – csattant fel Aleandro. – Érezlek. Ismerlek. És látom, hogy szenvedsz. Ha…