Volt egyszer egy madár, amely nem félt a tűztől. Nem azért, mert erős volt. Nem azért, mert nem érzett fájdalmat. Hanem mert tudta, hogy a lángok nem valaminek a végét jelentik, hanem a kezdetét. A főnix nem úgy születik, mint más. Az ő élete nem egyenes vonal, hanem kör. Egy örök visszatérés önmagához. Egy történet, amely újra és újra hamuvá válik, hogy aztán újra életre keljen. Volt idő, amikor szárnyai fáradtak voltak. Amikor az ég túl messzinek tűnt, és a világ súlya túl nehéznek. Amikor minden egyes szárnycsapás küzdelem volt, és minden emelkedés mögött ott lapult a zuhanás lehetősége, és egyszer… eljött a pillanat. A főnix nem menekült. Nem keresett menedéket. Nem tagadta a vég közeledtét. Inkább csendben fészket rakott, nem ágakból, hanem mindabból, ami volt: emlékekből…Tovább olvasom…
Nagyon szép reggelre ébredtem, ámbár késésben, mint mindig, mert ez vagyok én ugyebár. Mindig késésben, amióta eszemet tudom, persze a fürdővizet már megengedtem, jó habosan szeretem, úgy is csináltam meg magamnak. Elmerültem a habokba, annyira élveztem a habokat és a finom víz érintését, észre se vettem, hogy a dugó kihúzódott, és mint a mesében, egy naplemente kellős közepén találtam magamat egy autóformájú kádban. Fenséges volt a látvány. – A fene se bánja ezt a mesebeli bakit, gondoltam. De ekkor a víz nagy sebességgel kezdett lemenni a kád lefolyójába, körbe-körbe hömpölygött velem, és mint egy örvény, beszippantott engem is a vízzel együtt. Felébredtem az ágyamban, tiszta habos voltam és csuromvizes. – Hol vagyok? – kérdeztem értetlenülTovább olvasom…
A parton apró házikó a mi nyugalom szigetünk. Ablakából kiszűrődik a lámpák fénye. Megérkeztem, itt otthon vagyok. A fák körbeölelnek, a víz lágy hullámzása elringatja lelkemet. Nyugodt vagyok, béke van bennem. Kezünkben pohár, kint ülünk a parton. A madárdal már elhalkult. Békák víg dala töltötte be az estét. Csend van. Apró neszeket hallani, kis rágcsálók közelednek, valahonnan szárnysuhogást hallani, a bagoly vadászni indul. A lemenő nap vörösre festette a tavat, lassan, álmosan előbújt bársony takarója alól a Hold, ezüst fénye világított felettünk. Csillagok milliói ragyogtak az ég végelláthatatlan fekete selymén, mint estélyi ruhán a csillogó kövek. Itt megtaláltam a békémet kint és bent, magamban is. Minden este hálát adok a napért, amit ajándékba kapok. Sok-sok év küzdelme…Tovább olvasom…
Hajnal van. Kint ülök a friss tavaszi levegőben, és lassan magamba szívom a tisztaságát. Hallgatom a madarak csicsergését. Zene ez a füleimnek. Körülöttem még csend pihen, csak ők énekelnek bele ebbe a korai órába. Néha a szél is feltámad, végigsuhan a fák között, aztán újra elcsitul. Álmos vagyok, mégis szeretem ezeket a hajnali perceket. Április táján különösen szépek. Van bennük valami tiszta, valami nyugodt, ami egészen közel áll hozzám. Ilyenkor egyedül vagyok, és ez jól esik. Az érzések és a gondolatok ilyenkor lassabban mozdulnak. Semmi sem sürget, semmi sem billent ki abból, amit ez a hajnal ad. Senki sem szól hozzám. Csak ülök, figyelek, és jólesik, hogy körülvesz ez a nyugalom. Talán a kor hozza? Talán a tudatosság? Talán egyszerűen csak eljött az a pont, amikor már tudom, mi a…Tovább olvasom…
A szoba félhomályában már minden ellágyult. A függöny alján sápadt, gyöngyházszín fény derengett, az ágy körül megült a hajnal puhasága, te pedig végre elengedtél mindent, ami addig a válladon volt. Fáradtan feküdtél, melegen, lassan oldódva bele az érkező pihenésbe, abba a mély, súlytalan állapotba, amikor a test egyszer csak megérzi, hogy elérkezett az ideje az álomnak. Hirtelen megnyílt fölötted az Ég. Úgy érkezett hozzád, akár egy messzi csillagokból alászálló fényalak, aki hosszú utat tett meg érted. A hajnal halvány ragyogásában lassan emberi formát öltött, és ott állt melletted, élőn, valóságosan, mégis olyan különös szépséggel. A tekintetében ott izzott a távoli fények emléke, és valami mély ismerősség, amely rögtön elérte a szívedet. Leült melléd az ágy szélére. Minden…Tovább olvasom…
A szoba mindig ugyanott volt a lakás végében. Nem volt bezárva, mégis ritkán nyílt ki. Az ember néha elhaladt előtte. Reggel sietett, este fáradt volt. A kilincs hidegen maradt. Nem volt benne semmi különös. Egy szék, egy kis asztal, egy ablak, ami egy belső udvarra nézett. Mégis volt benne valami, amit nem lehetett pontosan megnevezni. Egy nap az ember megállt az ajtó előtt. Nem történt semmi rendkívüli. Csak elfogyott benne a továbbmenés. Lassan lenyomta a kilincset. A szoba csendes volt. Nem várta, nem hívta. Mégis úgy tűnt, mintha mindig is tudta volna, hogy egyszer belép. Az ember leült a székre. Nem vette elő a telefonját, nem nézett körül sokáig. Csak ott volt. Az ablakon beszűrődött egy halvány fény. Nem volt erős, nem világított meg mindent. De elég volt…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Lombok elé gombok vannak varrva a fákra, hímzett virágok mellé, a ruhára. Cserben hagyott szerelem fekszik az ágyon, selyemharisnya a lábon. Meztelen karban meztelen hajlat, kócolás nyomai a barna hajban. Mozdulatlan szemekben matt tükröződés. Lecsapcsolta a Napot az este. Lámpa bánatos fénye éjjeliszekrényi árnyékát kereste. Kopogtak. Hangjai a síri csendben lobogtak. Nincs rá válasz. Kilincslehajtás suttogása a szobaajtózáron, ajtónyikordulás. Lassú lépések zaja, elképedés, elborzadás. Halott tinilány. Tenyerére ujjai hajtva. Anya felnyitja. Fehér pirulák gurulnak. Lepedővölgyben megállnak. Némán várnak. Lámpa árnyékában hosszúkás dobozka. Rajta aprócska írás. Olvasás, fuldokló sírás. Kikiáltott fájdalom, összetört csend, fekete borzalom. Szívet megállító érzés (...kérdezze meg…Tovább olvasom…
A szörnyen szeleburdi Szélkisasszonynak nagyon bizsergett a teste. Számtalan alkalma akadt, hogy az emberek tevékenységét irigyelje. Mikor mérge nőtt, bő ruháját magára kapta, szállt a föld felett ide-oda. Csapkodott csúnyán, a kéz is remegett tőle. – Milyen szél jár manapság erre? – kérdezgették a gyerekek már-már könnyezve. – Nagyon hideg van, reszketek a viharban! Mit tegyek, hogy fel ne kapjon a légbe? Ekkor érezte csak igazán, milyen gonosz tud lenni egy ilyen unatkozó hullám. Megesett a szíve a fázó csöppségen. Levetette loboncos ruháját, egy zugban hosszan meghúzta magát. Csak akkor merészkedett elő, ha a mennybéli apja szólította, de mindenkor vigyázott az apró csemetékre.Tovább olvasom…