Van valami különös abban a pillanatban, amikor egy csésze forró kávé gőzölgő aromája körbeölel. Mintha az idő megállna, és a világ minden zaja elcsendesülne. Egy kávé mellett nem csupán az ital ízét élvezzük, hanem valami mélyebbet: egy lehetőséget arra, hogy önmagunkkal találkozzunk. Ahogy a csészét tartom, érzem a hőt, amely áthatol a porcelánon. Ez az apró melegség emlékeztet arra, hogy az életben is vannak ilyen pillanatok – apró, mégis jelentőségteljes érintések, amelyek felmelegítik a lelkünket. Vajon hányszor hagyjuk figyelmen kívül ezeket? Hányszor rohanunk el az élet apró csodái mellett anélkül, hogy észrevennénk őket? A kávézás számomra rítus. Nemcsak egy ital elfogyasztása, hanem egy szertartás, amely lehetőséget ad arra, hogy megálljak, és befelé figyeljek. Vajon milyen…Tovább olvasom…
Egyszer megkérdezték tőlem: – Te miért szeretsz annyit egyedül lenni? Én értetlenül álltam, és kibukott belőlem. Miért lennék egyedül? Hiszen én magammal vagyok. A gondolataimmal, az érzéseimmel, nem magányosan, hanem egy olyasvalakivel, akivel egy húron pendülök. Ez a valaki úgy látja a dolgokat, ahogy én, pont úgy érez és érzékel, mint én, és vele jó lenni, kikapcsol és feltölt, és nem vár magyarázatot. Na jó, igen, néha vár, mert beindulnak az agytekervényei, megkérdőjelezve önmagát, de persze ez csak ideig-óráig működik így, aztán végül visszatalál önmagához. Azt gondolom, az ember néha túlontúl társfüggő tud lenni, és nem bírja a magányt. A magány viszont nem feltétlenül az elhagyatottságról szól. Valamikor saját lelkünk megtalálásáról. Hiszen, ha rendben vagy testben és lélekben…Tovább olvasom…
A reggel már nem érkezett, inkább folytatódott. A fény nem lépett be, mert már ott volt. A tárgyak nem várták, mégis világosabbak lettek. Az utcán a város nem változott, csak észrevehetőbb lett. A hangok nem erősödtek fel, csak tisztábban szóltak. A mozdulatok nem kezdődtek, csak folytatódtak. Délután az idő nem múlt. Széthúzódott, mint egy csendes tér, ahol minden elfér. A gondolatok nem jöttek és mentek, hanem ott maradtak, ahol voltak. Este a fény nem tűnt el. Csak másképp maradt jelen. Az ablakok mögött, a falakon, a levegőben. Nem volt tegnap, és nem volt holnap. Csak ez a halk, tovább tartó jelen.Tovább olvasom…
Péntek délután Emma hamarabb érkezett haza a szokásosnál. Úgy gondolta, egy kád meleg vízben piheni ki a hét fáradalmait. Alig hogy ellazultak az izmai, pillái is meggyengültek, hatalmas csattanásra riadt fel. Úgy érezte, szinte megmozdulnak körötte a falak. Azonnal kiugrott a vízből, és az ablakhoz szaladt. A kerítésre felfüggeszkedve egy autót látott meg váratlanul. Az oszlopot is áttörve landolt a deszkák tetején. Vezetője nem tudta bevenni a kanyart, és bevágódott a járdára. Kint már hangos jajveszékelés támadt, mire magára tudott kapni néhány ruhadarabot. Szerencsére személyi sérülés nem történt, a nő pedig még időben el tudta zárni az ömlő gáz csapját.Tovább olvasom…
A reggel nem volt új, mégis másként érkezett. A fény nem keresett helyet, tudta, hová tartozik. Végigsiklott a tárgyakon, mintha emlékezne rájuk. Az utcán a város nem kezdődött el, csak folytatódott. A lépések ritmusa ismerős volt, de könnyebb. A levegő nem tartotta meg a tegnapot, mégis volt benne valami belőle. Délután az idő nem hagyott nyomot. Nem sietett, nem állt meg. Egyszerűen csak jelen volt, mint minden más. Este a fény nem tűnt el, csak csendesebb lett. Az árnyékok nem vették át a helyét, inkább együtt maradtak vele. Nem volt eleje és vége. Csak egy halk, folytatódó jelen.Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Van egy ország! Van egy ország, mi önön magával határos. Határai mégis körbeölelik az egész földet! Bárhová mész, bárhová vet a sors szele, ha a szélre bízod a magyar szót, bizonyos, hogy magyar ajak válaszol reá! Van egy ország! Van egy ország, mi az egész világot magához öleli! Mi mindenkit teljes szívéből szeret. Mégis gyűlöli! Igen. Nagyon tud gyűlölni. Nagyon, de nagyon tud! Ugyanakkor befogadja a gyűlöletből érkező idegen anyaméhet! Ami, ha aztán megfogan, már nem lesz soha többé idegen! Már nem gyűlölt! Már nem ellenség. Hanem a mienk! És ami a mienk, azért tűzbe megyünk! Van egy ország. Van egy ország, mit vastag láncokkal béklyóba vertek, mégis jogot formál a létezésre, és láncait fegyverként használja rabtartói ellen! Melynek lakói tűrik a saját rabszolgaságukat, ámde…Tovább olvasom…
A reggel már nem keresett semmit. A fény határozottabban érkezett, mintha emlékezne az előző napokra. Nem állt meg, nem habozott, csak végigment a szobán, és elfoglalta a helyét. Az utcán a város folytatta önmagát. A házak ugyanott álltak, de a közöttük lévő tér más lett. A levegőben volt valami könnyedség, mintha a tegnap elengedett volna valamit. Délután az idő nem lassult, mégis tágasabb lett. A percek nem torlódtak, hanem elfértek egymás mellett. A gondolatok nem maradtak meg, hanem továbbmentek. Este a fény nem búcsúzott el, csak átalakult. Az ablakok mögött meleg derengés maradt, az utcák pedig csendben vették át a helyét. Nem maradt kérdés. Csak az a halk érzés, hogy minden folytatódik.Tovább olvasom…
Volt egyszer egy madár, amely nem félt a tűztől. Nem azért, mert erős volt. Nem azért, mert nem érzett fájdalmat. Hanem mert tudta, hogy a lángok nem valaminek a végét jelentik, hanem a kezdetét. A főnix nem úgy születik, mint más. Az ő élete nem egyenes vonal, hanem kör. Egy örök visszatérés önmagához. Egy történet, amely újra és újra hamuvá válik, hogy aztán újra életre keljen. Volt idő, amikor szárnyai fáradtak voltak. Amikor az ég túl messzinek tűnt, és a világ súlya túl nehéznek. Amikor minden egyes szárnycsapás küzdelem volt, és minden emelkedés mögött ott lapult a zuhanás lehetősége, és egyszer… eljött a pillanat. A főnix nem menekült. Nem keresett menedéket. Nem tagadta a vég közeledtét. Inkább csendben fészket rakott, nem ágakból, hanem mindabból, ami volt: emlékekből…Tovább olvasom…