Meglepő módon a polgári esküvőre kevesebben érkeztek, mint a már hagyományossá vált templomi keretek között megtartott, ünnepi szertartásra. Egyesek úgy vélekedtek, hogy az Úr színe előtt való igazságtétel fontosabb, mint az egyszerű emberek nyelvén közölt, és elmondott igazmondás. A házasságkötő teremben az ifjú fiatalasszony már szépen – ahogy illő, és ahogy kell –, hófehér ruhában, elegáns fehér színű ujjvédővel, és tiarás fejékkel volt földíszítve, míg a másik teremben az újdonsült vőlegény egy jelentősen kikoptatott, zöld színű zokniban próbálta átvészelni a rá várakozó megpróbáltatásokat; ha egyáltalán lehetett ezt így nevezni, mert kifogástalannak tűnő vajas, mályvaszínes öltönyéhez éppenséggel csöppet sem passzolt a zöldes színű, és velejéig elkoptatott zokni. Az ismerősök és…Tovább olvasom…
Ideges, mégis leheletfinom kopogás hallatszott végig az ajtó faburkolatán, amiben az ember önkéntelenül is elgondolkozik, miközben túlterhelt, és megviselt agyában egyetlen kérdés fogalmazódik meg: „Kopogjak, vagy ne kopogjak?!” Aztán végül nem hagyta megvesztegetni saját magát elszánt, és tudatos elhatározásában, és több alkalommal is berregő hangon csöngetett. A kellemetlenül csengető hang betöltötte az egész nap zsúfolt gondolatok tartogató, és most pillanatnyi szabadsággal kecsegtető, szánalmas percek végtelenjét, amiben az ember eltörpült borsószemnek gondolhatja magát, és nem pedig egészséges egésznek. Látni lehetett, hogy a hangulatos ház falán, a stukkolt mézrétegek alatt, mintha a falak is verejtékeztek volna a nyári kánikula bombázó sugarainak kitéve; minden pállott, dohosodott…Tovább olvasom…
– Édes fiam! Apádnak sürgősen találnunk kell valami elfoglaltságot, mert különben megöli a panel! – tapintott rögtön a lényegre Takácsné, aki egyszerre volt talpraesett és sziklaszilárd anyatigris, mikor melyik szerepet kényszerítette rá a nagybetűs élet. – Igen, az lenne a lényeg, szuper lenne! – helyeselt azonnal a fiatalabbik Takács, aki egyetemista lévén kénytelen volt még mindig a szülei nyakán élősködni, mert albérletre egyelőre nem futotta a pénze. Persze a legtöbb ember számára szinte mindig az kellene, ami nincs, vagy adott esetben ami rendkívül nehezen, kacifántosan megszerezhető. – Amíg munkában vagyok, megkérhetnélek, hogy ne marjátok egymást! Inkább foglaljátok le magatokat bármivel, csak egymás idegeire ne menjetek! – Takácsné mindig tartotta magát nyílt és határozott…Tovább olvasom…
– Jó volna, édes aranygyerekem, ha végre kezdenél már valamit az életeddel, mert én meg az anyád nem tudunk ám téged egész életünkben támogatni! Az is lehetséges, hogy már holnap meghalunk, és akkor veled mi lesz?! – Ehhez hasonló kijelentések, furkálódó megjegyzések valósággal szinte mindennaposak voltak Kovácsék háza táján. A kamasz srác, akit mindenki hájgombócként, vagy röfi-pöfi gúnynéven ismert, valójában Marci lett volna, és nem győzött elhallgatni – főként a nyári szünetek alkalmával –, hogy neki mennyire szerencsés és kiváltságos helyzete van, ti. neki nem kell egész álló nyáron át a negyvenfokos kánikulában izzasztania a seggét valamelyik munkahelyen. – Tudod, kicsim! Apád csak jót akar neked! Ezt muszáj megértened! – igyekezett támogatni, bátorítani őt valósággal mindenben az…Tovább olvasom…
Az emberek többsége talán sohasem gondolkozott el rajta, hogy özv. Vizsnyiczkiné vajon miért szeret folyton-folyvást az irgalmas szamaritánus szerepében tetszelegni? Bár jómagam csupán csak gyerekkoromban találkozhattam vele, amikor folyamatosan dolgozó, vagy éppen munkába igyekvő szüleim egész egyszerűen csak úgy belöktek a bejárati ajtaján, és rám parancsoltak kedvesen, de komolyan, hogy: – Édes fiam! Már nagy fiú vagy! Tessék szót fogadni Teri néninek, nehogy panaszt halljunk rád, mert nem kapsz édességet! Az édesség megvonása egy dolog, mert sajnos már akkor is kibírhatatlanul édesszájú vagyok, akárcsak jó anyám, de ami ennél jobban foglalkoztatott, ha magamra parancsoltam, és végre sikeredett hellyel-közzel megfékeznem, vagy legalábbis valamicskét csillapítanom hiperaktivitásom…Tovább olvasom…
A legjobb barátnője valósággal sugárzó boldogsággal jelentette be, hogy végre úgy érzi, hogy eljött a megfelelő pillanat, hogy maga mögött hagyja régi, hullámvasútszerű életét, és végre valahára külföldön kezdhessen új életet. Először el sem akarta hinni. Elvégre már egészen óvodáskoruk óta ismerték egymást ők és a szüleik is, és úgy össze voltak nőve, akár a tojás meg a héja, vagy mint két igazán nagyon jó testvér. Akár egy jól kifent, éles szikepenge hasított belé a váratlan hír: – Képzeld csak, Jutkám! Annyira boldog vagyok, hogy végre talán sikerül megvalósítani az álmaimat, és új életet kezdhetek! Talán még sikerülne egy kis pénzt is összehozni, mert a jelenlegi állásom már kész katasztrófa, és hiába könyörgök mindig, ha eljön a fizetésemelés kérdése, a vezetőség csak húzza az…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Már megint egy tetves, elviselhetetlenül forró, afrikai típusú kánikulai nap. Már attól hányingere és kínzó hasgörcsbe fordult a gyomra, amikor egyik főnöke, az osztályvezető közölte vele: – Ferikém! Sajnos a vezetőség nincs tőled elragadtatva! Ki vagy rúgva! – De hát… hogyan…? Miért…?! – jóformán alig jutott csak szóhoz, amikor közölték vele, hogy tizenöt éves szakmai, adminisztratív pályafutását az adott multinacionális cégcsoport soványka költségvetési deficitje miatt szükséges derékba törni. „Hát mi lesz majd a további életével? Karrier? Álláslehetőségek? Egyáltalán kaphat-e valaki nyugdíjat, ha még csupán csak tízegynéhány éve van a pályán?!” Valósággal kavarodtak benne az érzések, amint megállt egy dugig tömött, zaklatott hangyabolyként nyüzsgő buszmegállónál, hogy…Tovább olvasom…
Bettina sosem tartotta magát valami sokra. Ebben talán neveltetése és szülei kissé veszekedős, tányértörögetős családi kapcsolata is maradéktalanul közrejátszhatott. Megfogadta magának, hogy ha betölti végre a tizennyolcat, lelép otthonról, és kiszáll abból az átkozott családi mókuskerékből, melyet úgy érzett, szándékosan erőltettek rá szülei. Amikor elhelyezkedett mint irodai asszisztens a munkaerőpiaci ranglétrán, mindennap kiment a temetőbe imádott nagymamája sírjához, aki mindig megértette, támogatta, és jóformán egész hajótörött és hányatott gyerekkorát nála töltötte. Ahogy nagymamája egyszerű síremlékére tette a virágokat, és igyekezett friss vizet is vinni a vázákba, hogy ki ne száradjanak, tekintete óhatatlanul is megakadt egy negyvenes éveiben járó férfin és öt-hat éves, szőke…Tovább olvasom…