TÖBB, MINT EGY BALATONI MELÓ

– Jó volna, édes aranygyerekem, ha végre kezdenél már valamit az életeddel, mert én meg az anyád nem tudunk ám téged egész életünkben támogatni! Az is lehetséges, hogy már holnap meghalunk, és akkor veled mi lesz?! – Ehhez hasonló kijelentések, furkálódó megjegyzések valósággal szinte mindennaposak voltak Kovácsék háza táján.
A kamasz srác, akit mindenki hájgombócként, vagy röfi-pöfi gúnynéven ismert, valójában Marci lett volna, és nem győzött elhallgatni – főként a nyári szünetek alkalmával –, hogy neki mennyire szerencsés és kiváltságos helyzete van, ti. neki nem kell egész álló nyáron át a negyvenfokos kánikulában izzasztania a seggét valamelyik munkahelyen.
– Tudod, kicsim! Apád csak jót akar neked! Ezt muszáj megértened! – igyekezett támogatni, bátorítani őt valósággal mindenben az aggódó anyuka, aki viszont kihagyta a számításból, hogy Marcit nem csupán gonoszkodó gimis osztálytársai közül alázták meg egyre többen, de sajnos még a saját öregje is, amit viszont ki nem állhatott, és nem is lehet csodálkozni azon, hogy az ingatag lábakon álló, törekvő önbizalmából végül egy rakás hamu maradt.
– Anyu… szeretnék lemenni kicsit a Balatonra… – kérte meg anyját egyik nap estefelé.
– Persze! Elvégre nyár van! Legalább fürdesz egy kicsit, és jól érzed magad, amíg nincsen suli! – vélekedett beleegyezőleg az anyuka. Ám Marci valójában arra gondolt, hogy beáll a Balaton partján valamelyik zsír- és fáradt étolajszagú büfébe halas flekkeneket és sült krumplit sütni, csakhogy bármilyen úton-módon kivívhassa végre apja egyre nehezebben megszerezhető bizalmát és elismerését. Igaz, így tizenhat évesen még mindig nem hallhatta tőle a slágerszöveget, amit azért nem ártana minden kamasznak hallania egy nap legalább három-négy alkalommal is: „Nagyon büszke vagyok rád, édes fiacskám!”
– Akkor apuval majd lemegyünk egy kicsit nyaralni! – vélekedett az anyuka, de Marci azonnal leintette.
– Anyu, nem vakációra gondoltam, hanem arra, hogy pénzt keresnék… – végre kimondta, ami feszítette már egy ideje dobogó szívét.
– Ó… én nem is tudtam… Nahát… – lepődött meg jólesően az anyuka. – De kicsim, tényleg nem muszáj, ha nem akarod! Apád, tudod, csak beszél össze-vissza a levegőbe mindent!
– Nem is azért mondtam! – jelentette ki Marci, és érezni lehetett enyhén remegő hangján az egyre nagyobb határozottságot és eltökéltséget.
Még azon a héten, egy szerdai nap reggelén az anyuka megkérte az apát, hogy vigye le a Balcsira a fiúkat, hogy egy kicsit kikapcsolódhasson, amit viszont az apuka kissé nehezményezett:
– Hát persze! Csak a diszkó, a bulizgatás, meg a lustálkodás egész álló nap. Mintha az élet egyedül csak ebből az egy dologból állna! – dühösen, feszültséggel az égre emelte a tekintetét, mintha csak a felhőktől várta volna el a tanácsot, vagy útmutatást, hogy mihez is kezdjen problémás serdülő fiával.
Betették egy nagyméretű sporttáskába Marci ruháit és minden szükséges holmiját, majd az apa leautózott vele az M7-esen a Balcsira, mert – mint később hamar kiderült –, volt egy buszsofőr ismerőse, aki jött neki egy szívességgel, és nála ellakhatott a fia is, hiszen hely volt bőven egy tágas családi házban.
– Aztán ne keveredj semmi bajba, édes fiam! – rázott kezet az apuka kamasz fiával. – Csajozni csak óvszerrel, és max. egy-két sör engedélyezett, de ez a minimum! Jusson eszedbe! – figyelmeztette atyai intelmekkel, majd visszaszállt a Suzukiba, gázt adott, és sietősen elhajtott, mintha már szégyellte volna az összes többi, unalomig ismerős szöveget eldarálni.
Marci tehát ott maradt a Balaton partján az apja buszos kollégája családi házában, ahol szeretettel fogadták, és apja kollégája még aznap levitte a tó partján lévő büféhez, ahol diákmunkára alkalmilag fel is vették, szerénykedő, kezdő fizetéssel.
– Aztán dolgoztál-e valaha te, kölyök?! – kérdezte tőle a büfé tulaja, egy pocakos, harcsabajszos, pirospozsgás ember, aki legalább háromszáz kilót egészen biztosan nyomott, mert szerethette a bendőméretű hasát.
– Igen, a nagymamámmal takarítottunk egy multinacionális vállalatnál… – hadarta el a reklámszöveget, mert ez mégiscsak jobban hangzott, mintha azt mondta volna, hogy egész nyáron kötelező olvasmányokat olvasott, gitározott, vagy szabadverseket írt, és számítógépes játékokkal zsonglőrködött.
– Hát… az is valami… – vakargatta meg kopaszodásnak indult feje búbját a testes mangalica férfi, majd gyorsan megmutatta a büfé belsejét, és azt, hogyan kell krumplit, meg halat sütni.
– Nagyon vigyázz, édes fiacskám, a forró olaj már okozott néhány nálam lévő srácnak harmadfokú égési sérülést is! – darálta el a szövegét, mintha titkon még büszke is lett volna rá kicsit, hogy nála igenis dolgozni kell szakadásig, és nem csupán henyélni. – Krumplit tudsz pucolni, ugye?! – nézett rá szúrós, gyanakvó vombatszemekkel.
– Azt hiszem…
– Most akkor hiszed, vagy tudod?! – kérdezett vissza élesen, mint aki feltétlen bizalmat és engedelmességet követel.
– Ö… tudom… – felelte nagyon halk hangon.
– Hát akkor majd meglátjuk! Jó munkát! – annyira megrázta Marci hurkás ujjait, hogy a serdülőkorú srác valóságos csillagokat látott a szeme körül, míg a harcsabajszú mangalica megeresztett egy gyilkos mosolyt.
– Ja, nálunk illik korán jönni, mert a nap pokolian tud tűzni, és idebent a büfében van legalább negyven fok! – adott egy kikezdhetetlen jótanácsot, mielőtt távozott.
– Megértettem! – vágta rá kapásból valamivel hangosabban.
Másnap aztán Marci – koránkelő lévén – olyan korán kelt fel, hogy még a kakasok is elfelejtettek kukorékolni, majd fogta a cuccait, és amire szüksége volt, azt egy használt reklámszatyorba gyömöszölte, és gyakorlatilag kiszökött apja kollégájának tetszetős családi házából, és egyenesen a büfé felé lépkedett komótos lépésekkel.
Időközben azonban a buszos, nyugdíjas kolléga is felébredt, és rögtön észrevette, hogy a kamasz srácnak hűlt helye van. Az ágya, ahol aludt, szépen be volt vetve, és látszólag még a szoba is ragyogott a tisztaságtól. „Most akkor mi tévő legyen?! – töprengett magában. Elvégre ha máris szól a főnökének, hogy eltűnt a fia, akkor irdatlan nagy patália lesz a vége, és akkor még az is lehet, hogy fuccs a már több évtizede tartó barátságuknak! Jobb, ha egyelőre nem szól semmit! Majd csak előbb-utóbb előkerül!” – vélekedett magában, majd elindult sétálni egyet.
Időközben a nap olyan hirtelen és hamar jött fel, hogy pokoli, szaunaszerű hőség telepedett még a vízpart melletti környezetre is, és Marci még csak most döbbent rá arra az alapigazságra, hogy talán nem is volt annyira jó ötlet elvállalnia ezt a kisebbfajta nyári diákmunkát.
Időközben a büfétulajdonos is megérkezett négykerék-meghajtású, terepjáró típusú kocsijával.
– Szevasz, kölyök! Látom, korán érkeztél! Ez máris egy pirospontot ér! A fizetésnél majd elszámolunk! – azzal már nyitotta is ki a büfé betámasztott ajtaján fityegő, tetszetős aranyszínű lakatot, és húzta fel a biztonsági rostélyt, ami a betörőket és tolvajokat volt hivatva némileg távol tartani.
– Van bent egy ventilátor is, ha nem bírnád a strapát, meg a gyűrődést! Nem szégyen, ha bekapcsolod, de azért ne menjen egész álló nap, ha egy mód van rá, mert a villanyszámla is horribilis összeg tud ám lenni! – Nem lehetett pontosan tudni, hogy mire céloz a tulajdonos, de mint minden üzletember, arra gondolhatott, hogy a profit és haszon jelentős része jobb, ha nála landol, mintsem számlákra költse. Marci bólintott párat, és igyekezett jópofát vágni az egészhez.
– Akkor jó munkát, kölyök, és ha valami zűr van, a mobilszámom ki van írva a büfében! – megint kezet ráztak, aztán a tulajdonos már szállt is vissza terepjárójába, még a napszemüvegét is visszarakta orrára, aztán el is tűnt onnét.
Nemsokára aztán valósággal özönleni kezdtek az emberek, turisták, bámészkodók vegyesen a népszerű, alacsony árakkal kombináló kis büfé elé, ahol egy halas flekken nagyjából kilencszáz forintba került sült krumplival, zakumpak.
Marci a konyhát igyekezett előkészíteni a váratlan, nagy rohamra, és megpróbált kicsit rendet csinálni a mindenütt ragacsos, lisztes masszadarabokat tartogató egérlyukszerű helyiségben, aminek szokatlanul kicsiny, börtönszerű ablaka volt, így a levegő gyakorlatilag állandóan megrekedt, és szellőztetni sem igazán lehetett, mert akkor a tűzhely nem működött rendesen, ahol a krumplit, halat és – mint később hamar kiderült – lángost is sütöttek.
Marci alig akarta észrevenni, hogy néhány gimis barátja és osztálytársnői közül is többen mintha csak a sors szólt volna nekik, egyenesen a büfét célozva. Marci azt se tudta, hová is süllyedhetne el tartós szégyenében. „Mi a francot keresnek ezek itt?! Miért kellett ezeknek éppen idejönniük?!” – tette fel magának a megkerülhetetlen kérdést.
A gimis osztálytársai közt volt egy különleges, álomszép lány, aki nem nézte le, nem alázta meg, és akivel olyan jó volt együtt lenni, mert ilyen esetekben mintha valósággal összeszikrázott volna a lelkük még felesleges szavak nélkül is. Annak idején kissé kacifántos módon ismerkedtek össze, és Marci azonnal felkínálta rántotthúsos szendvicsét a lánynak, akinek leesett a vércukra, és nagyon rosszul érezte magát.
– Szevasz, haver! Na? Hogy ityeg a fityeg?! – ugratták őt máris mosolyogva a gimis társai, a lányok kivételével, akik sokat sejtető, flörtölő pillantásokat küldözgettek felé, mint akik égnek a vágytól, hogy Marci végre valahára szóba álljon velük.
– Sziasztok! Hogy kerültök ide?! – kérdezte meglepetten, de persze pontosan tudta, hogy osztálytársai formális kíváncsiságból lehetnek itt, mert „egyesek” telefonon leadhatták a titkos drótot, hogy Marci éppen itt melózik valahol. És akkor tessék! Ez történik.
– Szia, Marci! Hogy vagy? Dolgozgatsz?! – incselkedett vele az álomszép lány, akinek balzsamos, finom bőrét máris lepirította a nap, de nem nagyon, mert már kellemesen barnulni kezdett abban az istennői fürdőruhában, amit magán viselt.
– Ö… szia, Annamari… Én… nem is tudtam, hogy te is… – alig találta a megfelelő szavakat, mire a hatfős társaság tagjaiból valósággal kibuggyant a tartós nevetés:
– Nézzétek a csókát! Hirtelen azt se tudja, hogy pasi-e vagy csajszi! – röhögtek rajta, mire Marci inkább lesütötte szégyenében a szemét, és jócskán el is pirult. Az álomszép lány ellenben kiadósan igyekezett mindenkit figyelmeztetni, hogyha egy mód van rá, akkor ne alázzák meg Marcit.
– Gusztustalan, amit műveltek, gyerekek! Óvodások vagytok, vagy kamaszok?! – szólt rájuk számonkérőn, határozottan. – Az eszem megáll, hogy vagytok képesek így viselkedni?! Marci soha az életben nem bántott benneteket, és akkor ti meg ilyen szemét genyó módon viszonyultok hozzá!
Hirtelen nagy csend támadt a társaság tagjai között. Mintha mindenki magába szállt volna egy kicsit, és nem mert volna tovább kekeckedni Annamari mérgével. Kicsivel később Marci visszatért hozzájuk, és kötelességszerűen megkérdezte, hogy ki mit szeretne enni.
– Sült krumpli és sült hal jó lesz! – felelték kórusban. A lányok közül ketten kértek még lángost. Annamari is lángost kért, de titkon kicsit el is szégyellte magát, hogy ebben a kiadós, afrikai típusú nagy melegben lángoshoz támadt kedve.
– Nagyjából tizenöt perc múlva hozom, ha az megfelel?! – kérdezett vissza Marci, amikor szakszerűen felírta egy kis cetlire a rendelést.
– Oké, haver! Már alig várjuk! – kontráztak a fiúk.
Marci visszament a közel nyolcvan fokos, izzasztó konyhai helyiségbe, és nekifogott krumplit, halat és lángostésztát sütni. Igyekezett rendkívül óvatosan bánni a jócskán izzó étolajjal, mert most a legkevésbé sem akarta, hogy saját magának okozzon harmadfokú égést. Megszervezte gondosan a munkafolyamatot, és míg sült a meghámozott krumpli, addig a halfilészeleteket is jócskán bepanírozta, majd mehetett az egész a fritőzbe. Amikor ezekkel megvolt, három papírtörlőre fektette az ételt, hogy a felesleges zsiradékot felszívhassa a papír, végül következett a két jókora lángostészta kisütése. Még szerencse, hogy gyerekkorában nagymamája mindenre kitanította, így pontosan úgy nyújtotta a lángostésztát, ahogy a mama mutatta neki, majd nagyon óvatosan engedte a tűzforró olajba. Alig hat-hét percen belül már a lángos is aranybarnára sült. Amikor készen volt a rendeléssel, visszagyalogolt a kerti asztalokhoz, ahol a barátai még mindig ücsörögtek, és egymás közt beszélgettek.
– Meghoztam a kaját! – óvatosan pakolta le az asztal közelébe az ennivalót, majd a két lángost is.
– Köszönjük szépen! Igazán remekül sikeredett! – köszönte meg mindenki nevében Annamari, és máris valósággal belepirult a gondolatba. A társaság tagjai szépen, lassan falatozni kezdtek. A jó hangulat szinte garantálva volt. Amikor végeztek, mindannyian kitették a részüket, és Marcinak még egy kis borravalót is adtak. Aztán a fiúk máris csobbantak egyet, míg a lányok közül néhány sétálni ment. Egyedül Annamari maradt még ott gyakorlatilag zárásig az asztalnál üldögélve, ahonnét vágyakozó sóhajokkal szemmel tarthatta Marcit.
Amikor Marci végzett aznapra, bezárta lakattal is a büfét, majd leeresztette egy másik sráccal a vasrostélyt, ahogy a tulajdonos megkövetelte. Akkor vette észre, hogy az álomszép kamasz lány még mindig ott üldögél egy szál maga az asztalnál, és látszólag csak rá várakozik. Marci óvatosan odament hozzá:
– Szia, Annamari! Hát te?! Nem mentél velük?! – kérdezte.
– Nem volt kedvem hozzá, hogy lerészegedjek! Tudod, a fiúk szeretnek kérkedni, és a lányok is sok mindenre kaphatók! Én nem szeretem a részeg embereket! – jelentette ki. – Tudod, nagyon büszke vagyok rád! Mostantól már te is önálló, kereső, felnőtt ember lettél!
– Hát… nagyon köszönöm… de attól tartok, ez még mindig fél siker… – felelte szomorúsággal a hangjában.
– De hát miért?! – nézett rá kérdőn, kíváncsian a csinos lány.
– Tudod, jó volna kivívni apám szeretetét, de őt egyedül csak saját maga érdekli… Szerintem nem is ismeri az igazi énemet!
– Szerintem igenis szeret téged, csak nem tudja kimutatni az érzéseit!
– Lehetséges! Anyu is mindig ezt mondja! – töprengett el hangosan egy pillanatra.
– Van kedved táncolni velem…?! – szinte villámcsapásszerű volt ez a furcsa kérdés. Annamarinak muszáj volt a dolgok közepébe vágnia, mert attól félt, hogy Marci önként sosem kérne tőle randit, vagy találkozót. Ilyenkor nem árthat egy kis szükségszerű segítség.
– Ö… most? Itt?! – hebegte.
– Miért is ne! A kutya se háborgat minket! – Annamari nem volt szívbajos. Máris közelebb lépett Marcihoz, átfogta a derekát, és a vállára tette az egyik kezét. – Tudsz keringőzni, vagy lassúzni?
Marci legfeljebb csak magában táncolt a 80–90-es évek amerikai slágereire, persze csak akkor, ha ősei nem voltak otthon, így fogalma sem volt, hogy mi is Annamari valódi célja.
– Semmi gáz! Majd én megtanítalak! – Azzal a lány máris egyenként, óvatosan lépegetni kezdett ütemre, és hangosan számolt is, hogy Marci értse az adott táncnak a lényegét. Marcinak egyetlen fontos feladata akadt, hogy ne tapossa össze, ha nem muszáj, a gyönyörű kamasz lány lábát. Alig tíz perc után egészen szépen belejöttek. Mintha egy parketten táncoltak volna egymással.
– Nagyon jól mozogsz! – most fordult elő először, hogy Annamari felnézett Marcira, és egyenesen zöldes szemébe nézett, mintha keresne valamit. – Ez most olyan jó érzés! Melletted biztonságban érzem magam! – hajtotta le copfos aranyszőke haját a megilletődött fiú vállára.
Marci nem mert megszólalni. Először tört rá valami különös, furcsa érzés, mely egész bensejét bensőségesen és zsigerileg járta át. Mintha tökéletesen kicserélték volna. Amikor véget ért a tánc, Annamari pipiskedve felhajolt egészen a fiú arcáig, és megcsókolta a száját. Hosszú perceknek tűntek, míg így maradtak.
Amikor a nyári szünetnek vége lett, augusztus végén megkezdődött a gimi, Marcit különös, vegyes tisztelettel és megbecsüléssel fogadták maguk közé osztálytársai, míg Annamari nyíltan a karjába karolt, és mindenkinek elújságolta, hogy hivatalosan is együtt járnak.