ROSSZULLÉTEK ROZSDÁS FOGASKEREKEI

Múló rosszullétnek indult immár,
mindenért megokulni,
önhibákon kívül,
mikor néma cinkosokként
előbb csak összenéznek
már nem csupán csak a dolgok,
méla tárgyak, de a számító
s gyanakvó tekintetek is
a védtelen, kiszolgáltatott
ember háta mögött,
akit – rendszerint – kellő mértékben
magára hagynak.

Vadmacska-körmeit belemélyesztik
egészen zsigerileg a bőrébe,
mondván: „Hadd fájjon,
csak egészen nyugodtan!”
– Ezért van, hogy lassanként
a többségnek bármikor
megtetszhetnek
a totálisan katasztrofális körülmények.

Egy-egy szerencsés kimenetelű
önfeledés, önámítás, önáltatás
mostanság éppen elegendő,
hogy az ember bármikor
megalkudjék, vagy rituális
Pálfordulást vihessen véghez;
döglegyek, kisstílű dongók
kedvükre szúrkálódnak,
köpdösik be a berendezkedésre vágyó,
élhetőbb élet csíráit is.

Minden út egyben harag és alázat?!
Kettő közt félúton délibábos beszéd,
aminek se füle, se farka.
Emlékek súlyaitól megvezetve,
majd elégve még jó volna
titkosított szívverések
echóhangjaiba belekapaszkodni,
melyek vigasztalva
enyhítik a szomorúságok
apokaliptikus baljóslatait.

Minden fantomfájdalom
egyben velünk maradt
kiásott árok is;
átvirrasztott éjszakák íze
az agy rozsdásodásnak
indult fogaskerekei között,
hátha még odafigyelne Valaki;
hiábavaló mókus-keringő
egy leláncolt labirintusban,
ahonnét nincs, s már
nem is lehet kivezető út
sehová se.

– A rakparti út állandóan lezárva;
hol áradás, hol zajlás miatt!
Egyébként is alvilági szennybe
s mocsokba visz.
Vaklárma volt minden
fölösleges riadó-dáridó is,
hadd kopjon csak egészen
nyugodtan a beesett,
kicsit örök-gyerekes arcon
a mellőzött harag
és a megsértett öntudat.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.