Gyáva önzések bújócskája

Most még csöndben
inkább leülepszik
az egyetemes rothadás
átható szaga.
Az elárvult indulat
is inkább szökésben lévő párduc,
vagy állat, hiszen sokszor
képtelen eldönteni magában,
hogy valójában
mi ellen is lázadozik.

A gomolygó vaksötét
köd fel-felhabzik,
ahogy a négy égtáj felé
lassacskán bezárulni
látszik a tett és a jaj.

Gyáva mindennapos
önzések bújócskáznak
előbb csak mindenségvágyak
kósza tengerében,
később szerelmi szakítások
viharos kapcsolataiban;
az „egymásnak
minden jót kívánunk!”
– csupán csak hazug
látszatámítás marad.
Mert a kínos elesettségek
szinte – minden esetben –
közröhejek
tárgyiasított mozzanatai is.

Az ember mintha csak
tisztában lenne vele
s tudná, hogy a jövőt
koronatanúnak ritkán idézheti meg.
Megpuhult patkánytetemeket
visz szorgalmasan
a vén Duna habja;
mindenki már mintha
csak óvatlan pillanatokból
építené fel viharvert,
szánalomittas életét,
melyről már nem tud
úgy gondolkodni,
hogy céljait,
álmait bizton elérhesse.

Irgalmatlan ciklusok
terpeszkednek instabil
kártyavárak módján
a néma körforgással
megáldott tudatalattik
homokos síkjain;
csontvázak roskadnak
meg önző, zsarnok súlyaiktól,
s zuhannak át a kitartott Alvilágba;
mert most még idő
s tér bilincsként szinte
mindenkit megkötöz,
ha akarja, ha nem.

Kifosztott arcokon
már nem látszik se
segítő szándék,
sem marcona, prófétás alázat.
Időtlenné vált nyomorúság
ketrecként keríti
be bűnbakká lett áldozatait.

Megvetés és szánalom
– ennyi maradhatott csupán –,
mintha kockát vetnének,
s vakszerencsékre bíznák
az egyszerű emberi logikát,
hogy vajon:
ki az abszolút győztes–vesztes?!

Az idilli álmok mohó
dögmadarai egyre
inkább fejünk felett
járnak, s koncra
lesőn köröznek.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.