Hiány és Semmi Lakodalma

Egyre jobban kapkod, ítél.
Mintha az egy helyben
mozgó állandóság rezegtetné
minden kisstílű, bagatell végtagját,
zsigeri ösztönét.

Tettek, cselekedetek,
kicsinyes, gyehenna-szavak
következményei peregve
fordulnak le róla;
mintha már maga is sejthetné,
hogy egyszer majd végleg
el kell múlnia.

Tudatos kétségbeesés,
felfokozott segélykiáltás
kavarog szüntelen
recsegő végtagjaiban.
Lakodalmas dáridó-díszleteit
a Hiány és a Semmi
szüntelen magára erőlteti;
egyre inkább feszegetné
Sziszifusz-kellető,
nyughatatlan komolyságát,
mire belátja, hogy minek?!

Bezáródik, akár egy ócska,
rozsdás zár az utolsó vacsora-éj,
mikor kicsit minden ember
számot vet – így még ő is –,
hogy mit vétett kicsinyes vétkeivel,
görnyedt hátával,
egy egész spleen-súllyal,
akár a súlyos ólomgolyó
még vonszolná át magát
egy maradék-töredék életen.

Lehunyt szemekkel kellett
volna megtanulni érezni
a másikban azt,
hogy számíthat rá szüntelen.
Testi épségét akárcsak
szándékosan megnyírbált
emberi, humánusabb jogait
már nem követeli vissza,
hiszen jócskán szóvá
tette a Mindenség
és a szív táncait.
De sokszor becsöngetett
virradó hajnalokra
néhány kendőzetlen,
örök–feltétel nélküli
gyerekes nevetéséért.

Most még dörömbölő torkolatok
csapnak össze feje felett;
könnyűkezű rabolhatnám Világ
fogadja immár odakint,
mert halló fülében már
talán a néma börtönkulcsok
sem csöröghetnek.
A jogos ártatlanságát
nem szabadna senkifiának
sem birtokolni trónbitorló kedvvel.
Mert kicsit minden felnőtt
összerogy, elbicsaklik,
míg a gyermek
rendületlen állva
marad a Lélekben!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.