MÁGNESES GYANAKVÁS KIFOSZTOTT-LELKEK KÖZÖTT

Mintha az emberek már
a viszonzott odaadásban is
egyre inkább szándékosan
megromlanának,
akárcsak az elfelejtett,
felbontatlan konzervek.

Megromlanak mind
a viszonzatlan szerelmi bojkottokban,
végtelennek tűnő, szánalmas
várakozásokban,
a tartós elhagyatottságokban,
a másoktól ellopott boldogságban,
önfeledt Mindenség-örömökben.

Öntömjénező békekötések,
akárcsak a hálóként rakodó,
elkövetett ostobaságok,
melyeket ez egyszer
már képtelenségnek
tűnhet helyrehozni.

Az elszivárgó szégyenek
is mind-mind hozzátartoznak,
mert most sokan
úgy viselkednek ténylegesen,
mintha legalább
száz év tartós
magányra rendezkedtek
volna itt be; kifosztott lélekkel,
zihált indulatok kripli-ducaival.

Mert megfeneklik
– ha akarja, ha nem –,
szép szó, akarat, ígéret,
mintha szervesen elkülönült
volna az ún. élhető Időtől is.
Az önfeledt évek – már ha léteztek is –
most lemondtak önző
mivoltukról, s csupán
csak kullogni képesek
egymás után,
emlék-hézagokat kitöltve.

Mintha egyre nehezebb
lehetne elkapni egy-egy
zuhanó csillagot,
mely távolabb került
a Mindenség szívéhez.
Mert minden ember
porszem s kicsinyeskedő tályog
a teremtés ősi testén, önmagát
be nem fejezetté téve,
Éden s Golgoták közé
félúton beszorítva.

A lelkeket egyre kevésbé
lehetséges méltó módon
kiemelni a falantszer-elméletek
tárgyköreiből, mert a tudatos
Semmi ágára függeszkedik
titokban egy-egy spleen-hangulat.
Most fény döfi át a csönd szívét;
rosszul szigetelt vágyakat
dédelget megannyi igazmondó
lélektani gyöngyfüzér.

A legtöbb esetben az
embert már az egyedüliség
is rég elfeledte visszavonhatatlanul.
Minden arcról csak úgy stikában
sugárzik a mágneses gyanakvás.
Fokról fokra süllyed,
majd tűnik is el
a kirakatoknak szánt felszínes,
látszat-élet maradéka.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.