ÉGÉSI KALANDOK
Tasi83
Az emberek nagy általánosságban – hacsak nem szeretnének tanúskodó kísérleti alanyai lenni –, szervezetüket rászoktatták a fokozatosan barnulás technikájára, ami nemes egyszerűséggel annyit tesz, hogy szervezet bőrrétegét fokozatosan tesszük ki a káros napsugarak kellemes és fotoszintetizáló hatásainak, és vélhetően abban bízunk teljes tapasztalatunk minél előrelátóbb szakértelmében, amit így megcselekedtünk, azt később kiküszöbölhetjük, egyszóval kizárt dolog, hogy a leégés káros és egyáltalán nem kellemes veszélye fenyegetne sugártámadásaival minket, mint száműzöttségre ítéltetett menekülőket.
Sajnos azonban vannak olyan érzékeny bőrű emberek, akik direkt nem mernek a nap támadásával szembenézni – még annak ellenére sem –, hogy törékeny hattyúfehér bőrüket a legmagasabb oktánszámú fényvédő krémmel kenegetnék már csak az elővigyázatosság fokozott biztonsága miatt is –, így óhatatlanul is abban a könyörtelen igazságtalanság kísérleti alanyaivá válnak, akik rosszkor voltak a lehető legrosszabb helyen!
Abban az időben, amikor még harmadéves gimnazista volt Tupek Aladár, akinek kellemes és meglehetősen feltűnő, és talán éppen ezért kigúnyolható úszógumikat adott a termékeny anyatermészet –, és aki a négylábú kedvencektől elkezdve a bogarak és különféle ízeltlábúak népes családjáig bezárólag mindentől félt és rettegett, egy szép, nyári kánikulával megfertőzött napon abban a szerencsés kiváltságban részesülhetett, hogy ellátogathatott egy kirándulásra osztálytársaival, még mielőtt a szokásos nyári vakációt kiadták volna az iskolák részére.
Szinte minden ifjú kamasz és kamaszhölgy arról ábrándozik, hogy egyszer-egyszer bizony, hogy önkéntelenül ki kell rúgni a hámból, és el kell felejteni a napi megpróbáltatásokat és felelősséggel terhes gondokat, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy ilyenkor az általános fegyelmezési problémák mellett is a felvigyázó nevelők megengedik maguknak a kicsit elnézőbb magatartást, és figyelmen kívül hagynak bizonyos – egyesek számára talán a huncutsággal és a humorossággal is felérő tréfákat és élcelődéseket –, ám azok számára, akik a tréfálkozás keserű szenvedő alanyai, nagyon is komoly problémákkal számolhatnak.
Tupek Aladár, aki még életében egyetlen szalmaszálnak nem tudott volna ártani, sajnos osztálytársai kedvelt élcelődési céltáblájává változott.
Aladár egy végtelenül kedves, figyelmes és kissé túlsúlyos, erősen a húszas éveihez közeledő, medvebocs termetű fiatalember volt, aki előszeretettel kínálta meg a hölgyeket saját készítésű süteményeivel – hiszen egyik fogyatékosságának és torkosságának volt felróható, hogy rendkívül édesszájú volt, és emellett, ha édesanyja egyszer-egyszer abban a szerencsés helyzetben részesítette, hogy vett neki egy tábla finom és ízletes minőségi csokoládét, sohasem követte volna el azt a szentségtörést, hogy megtagadta volna azt osztálytársaitól a csokoládé kellemes és földöntúli vizekre evező élvezetét! Hiszen szinte egyetlen barátja sem volt, és mint minden magányos lélek, aki arra vágyik, hogy megpróbáljon érvényesülni a társadalmi miliőben, ő is szeretett volna igaz és mi főbb, őszinte barátokra szert tenni.
Ám ez sajnos egyáltalán nem sikerült – annál is inkább, hiszen Aladár, mint a reménytelen romantika egyik kései megtestesítője – már-már túlzottan is a szívén viselte a hölgyek támasztotta igényeket és bizonyos lovagi jellegű elvárásokat, így egyáltalán nem meglepő, hogy ahelyett, hogy támogatták volna és bizonyos fokig nagyon is tiszteletben tartották volna azt az eszményt, amit Tupek Aladár megtestesített, inkább csúfolódó, helyenként pedig gyilkosan is cinikus és fennhéjázó hangnemben beszéltek vele, és szinte minden egyes nap kisebb-nagyobb bókolási szenvedélye miatt kinevették.
Ám ami elsősorban a hölgyek szívét elkerülte, az az volt, hogy Tupek úr nagyon is értett ahhoz – ami a legtöbb fiatalemberből sajnos manapság is egyre inkább hiányzik –, nevezetesen, hogy a hölgyek szívének minden óhaját, legfőképpen pedig egy segítő és mindenkit nagyon szívesen meghallgató, vigasztaló barátot ismerhettetek meg azok a szerencsés jelöltek, akik természetesen kitüntették bizalmas barátságukkal Aladárt. Nem is kellett csalódniuk, hiszen amellett, hogy Aladártól még az édes szülők sem tudták volna meg, hogy édes csemetéjük hol és kikkel költi el azokat a verejtékkel megkeresett forintokat, amiknek könnyen lába kélt elsősorban valamelyik bárban vagy mulatószerű helyiségben, és emellett, ha valaki kérdezte Aladárt, önzetlen készséggel adott bárkinek bölcs tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan is szedje össze magát főleg a kritikusabb és egyúttal nehezebb időben, és mit csináljanak – főleg a gyengébbik nem képviselői – azokkal a kóbor lovagokkal, akiknek csak a szerelmi csábítás és elsősorban légyott szempontjából fontosak. Aladár, mint minden kamaszkora végén járó fiatal, előszeretettel beszélgetett – elsősorban azokkal a fiatalabb, pallérozatlan elmékkel –, akik azonosan és egy hullámhosszon gondolkodtak bizonyos felnőttséget érintő kérdésekben, itt elsősorban a munkavállalás, gyermekáldás és az adó, illetve a megfelelő társas együttlét szabályaira kell gondolni.
Tupek úrnak ugyanis szent meggyőződése volt, hogy egy húszas éveiben járó fiatalnak bizony már meglehet a magához való esze, és a legfontosabb, hogy mit is akar kezdeni az életével, ami olyannyira értékes és törékeny, és mindig hamarabb eltelik, mint azt bárki is gondolhatná.
Egyszer-kétszer – pusztán csak a furdaló kíváncsiság miatt – benézett egy-két dohányfüstös, gengsztertípusú bárba, ahol a félvilág jellegzetes, túlságosan is feltűnő úriasszonyai és koktélruhába bújtatott hölgyei foglaltak helyet, mintha csak egyetlen dolgot akartak volna a férfitársadalom számára közvetíteni, hogy itt van a becserkészett trófea, amire vágytak, és lássuk, ki nyeri meg imádott kiválasztottja kezét.
Egyébként a legtöbben vagy azért keresték fel ezeket a bulizós, éjjeli mulatókat és diszkókat, hogy – pestiesen szólva – lazuljanak és ejtőzzenek egyet, de emellett a felszín alatt, az emberi lélek rejtelmeiben bizonyára ennél több is megfordult egyesek gondolataiban.
Mindenesetre, amikor egy kisebb faluból fölmentek az osztálytársai egy nagyobbacska városba, hogy meghódítsák a még felfedezetlen és parlagon hagyott mulatókat, és emellett borospincék illatait, Tupek úr sem szalasztotta el a vérpezsdítőnek ígérkező vállalkozást, és azonnal kapott az alkalmon, hogy engedélyt kérhessen kissé szőrszálhasogató osztályfőnökétől – aki köztudottan rajongott a bikavér jótékony és agytágító hatásainak –, hogy elmehessen velük, ha nem is a borospincék naftalin- és molylepte illatú labirintusaiba, de legalábbis azokba a kisebb csehókba, ahol beszélgetni lehet legalábbis addig a jellegzetes pillanatig, amíg a koktélok száma egynél nem emelkedik tovább!
– Kérem szépen, Kati néni, tessék megengedni, hadd mehessek el. – kérte a lehető legudvariasabb hangnemben Aladár osztályfőnökét, Veréb Katalint, akiről azért érdemes volt tudni, hogy a sebezhetőbb és az érzékenyebb fiatalokat mindig is igyekezett hangyaszorgalommal biztonságba helyezni – még ha ez nem is látszott, kivált az első időkben.
Kati néni a harmincas éveinek elején járó, csinos és jó szituált német szakos tanárnő volt, bizonyára a hiúságának is imponált, hogy ő, mint egy jelképes hatalom megtestesítőjétől kért bennfentes engedélyt egy olyan – egyesek számára nagyon is jelentéktelen figura, mint szegény Aladár. Kati néni végignézve az egész nap fürdőző Aladáron, akiről köztudomású volt, ha egyszer bement a vízbe, akkor onnét még kisebb hatósugarú bombával sem tudták volna kirobbantani –, mint egy partra vetett és jócskán fölpüffedt főtt rák, vagy hidegvízi homár, amit éppen most vettek ki a forró gőzágy birodalmából, kissé émelyegve ugyan, de nagyon határozottan megállt előtte, és az osztályfőnök először azt sem tudta, végignézve Aladáron, sírjon-e a meghatódottságtól, vagy éppen nevessen egy nagyot, amiért Aladár kissé habókosan elfelejtette magát bekenni a legmagasabb faktorszámú naptejjel, minekutána hattyúfehér tisztaságú volt a bőre! Levette általában mindig vöröses hajába tűzött napszemüvegét, diszkréten elmosolyodott, és csak annyit felelt:
– Mehetsz, de légy résen, okés?
– Köszönöm a lehetőséget, tanárnő, ígérem, este tízre itt vagyok! – mondta kicsattanó örömtől ujjongva a fiatalember, és igyekezett az adott szavát betartani, annál is inkább, mert nagyon is tisztába került vele, hogy a kisebb krimók és borospincék bepaprikázott hangulata után – mert ő sosem szerette a szeszt és az alkohol társait –, egyes embereknek korántsem lesz kedvük ahhoz, hogy hazamenjenek, sokkal inkább, hogy még azért is virtusból és forrófejűségből még inkább a pohár fenekére nézzenek, még akkor is, ha szervezetük figyelmeztető jelzésekkel ez iránt a leghatározottabb mértékben és jogosan tiltakozik!
Mivel Kati néni erre valószínűleg számíthatott, megkérte a „megbízhatóbb embereket”, akik azért a határokon belül megpróbáltak nem lerészegedni, hogy azért ügyeljenek a tapasztalatlanabb emberkékre, elsősorban Tupek Aladárra, mert ha nem így lesz, drasztikus intézkedésekre számíthatnak!
– Ne tessék izgulni, tanárnő! – felelte Juhász Roli – akiben egy rockzenész mentalitása veszett el, és remekül kezelte a dobokat és a basszusgitárokat is –, nem lesz a bájgúnárral sem baj! Meghozzuk épségben, ne tessék izgulni miatta!
– Úgy ám, még egészségesebb lesz, mint amikor elvittük, csak tessék megfigyelni – vágott barátja mondatába Mókus Marci – akinél szavatartóbb emberrel ritkán találkozhatott az ember!
– De tényleg hozzátok vissza épségben! Mert a szülei rendkívül aggodalmas emberek, és ha ne adj’ isten, valami baja történik, szíjat hasítanak belőlem – kezdte rimánkodásait szokásosan a félelem hangjaival megtűzdelve Veréb tanárnő!
– Tessék egészen nyugodt maradni! – kezdte egy bájos, szőke hölgy, akinek feltűnően csinos koktélruhája volt, és meglehet, csak azért viselte, hogy ezzel magára vonzza a már amúgy is éhes férfitekinteteket! – Nem lesz Norbussal az égvilágon semmi gond!
A hölgyet, aki imént ezt a kisebb jellegű intermezzót tette, Tibai Krisztinának hívták, és bár látszólag meglehetősen figyelemfelkeltő, egzotikus szépséggel rendelkezett, nagyon is modernül felöltözve a legújabb divat szerinti nyári kosztümében és ruháiban, mindenesetre nagyon megtetszhetett neki ez a félszeg és hóbortos fiúcska, akit mindenki csak afféle reménytelenül elveszett romantikus léleknek gondolt, minekutána imádta a verseket, és szerelmes költészet bizonyos formai bravúrjait előszeretettel gyakorolta – igaz ugyan, ezt az utóbbit az otthoni fürdőszobatükör előtt cselekedte meg!
Amikor az osztályfőnök által kifizetett busz és annak szállítója megérkezett, a társaságban már régen megfogalmazódtak azok a fajta – egyesek számára nagyon is bohókás és körmönfont –, ravasz elképzelések, hogy esetleg megkóstoltatják a még életében egyetlen kortyocskát sem ivó Aladárral az alkohol bizonyos jótékony hatásait. Azt azonban szinte mindenki figyelmen kívül hagyta, kezdve a gavallér fiúktól egészen a tekintélyes mennyiségű tequila- és daiquirikoktélokat elfogyasztó kisebb hölgytársadalomig, hogy ha már ők sem igazán józanok, ugyan hogyan is gondolhatják, hogy ellássák Tupák Aladár nagyon is életfontosságú védelmét.
Azonban a sors megkegyelmező szerencséje voltán a buszvezető – maga is felelősségteljes szülő lévén – készséggel felajánlotta, hogy nyugodtan mulassanak csak bátran, és csapjon mindenki egészen nyugodtan egy görbe éjszakát, ő majd addig szemmel tartja a fiatalurat, aki időközben már jócskán húzta a nem kis vízhanggal járó lóbőrt, elvégre nem igazán volt még hozzászokva a mások számára olyan természetes egész „éjszakás műszakokhoz” és bizalmasabb üresjáratokhoz.
Azonban amit egyszer egy mosolygós tündér, nevezetesen Tibai Krisztina megígért, annak úgy és akként kellett lennie, ahogyan azt ő kellő gondos aggodalommal eltervezte. Annál is inkább, hiszen a hölgy – bizonyára fogékony intelligenciája révén – imádta a verseket, és nagyon is szerette, ha találkozott olyan kaliberű úriemberekkel, akikben még él a halvány Heuréka-szikrája a lovagi udvarlási és etikett szokásoknak.
Ezért készséggel vállalkozott arra a nem kis meglepetéseket tartogató feladatra, hogy ott marad egész éjjelbe hajlóan a sofőrrel, és együtt őrködnek – akár a jól képzett smasszerok – a gyámoltalannak látszó Aladár álmai felett.
– Biztos nem jössz velünk? – kérdezte Mókus Marci Krisztinát, mint az egyik legjobb és leghűségesebb barátja a társaságból, mert Marci viszont Krisztát szerette volna elvinni egy kicsit kirúgni a hámból!
– Rendes vagy, Marci – kezdett a beszélgetésbe Kriszta –, de nem mehetek! Megígértem valakinek valamit, és nem engedhetem meg magammal szemben azt az igazságtalanságot, hogy magára hagyom, és becsapom saját magamat is.
– Értem. Ha ez minden, akkor mi megyünk is! – mondta kissé kesernyésen, hogy a világ talán egyik legcsúcsabb hölgye nem a gavallér és bizonyára már jócskán bepityókázott társasággal tart, hanem szerényen és meglehetősen illemtudó lányként meghúzódik egy afféle remetetípusú félszeg kis senkiházi mellett, ahogyan sokan titokban a háta mögött Aladárt emlegették.
Közben Aladárt annyira hatalmába kerítette az álom meglepett és nagyon is kellemesnek mondható paradicsom közeli állapota, hogy észre sem vette, hogy Tibai kisasszony bizony megpróbál félreérthető flörtölési szándékkal a bizalmába férkőzni!
Gyengéden – akárcsak egy szülői szívjósággal is megáldott édesanya – elkezdte a lehető legkedvesebben simogatni őszbe vegyülő, nagy általánosságban mindig rövid hajat viselő Tupek hajfürtjeit, mint aki éppen kedvesének mondana becézgetni és kedveskedni vágyó angyalszavakat.
Szegény Aladár észre sem vette, és már egész tojás alakú, kissé nagy feje Krisztina ölében volt, a jelképesen megnyugtató anyai öl védelme alatt. S Krisztina legszívesebben elrejtett és ez idáig dugdosott érzelmeit ott helyben, mint egy esküt, megvallotta volna.
Aladárnak, ha az nem lett volna máris álmainak édes foglya.
– Kedves, kedves Aladárom – kezdett dúdolni csak úgy bele a meghatározó pillanatba Krisztina –, de nagyon randiznék veled, te édes kedves!
Erre Aladár is, aki már jócskán aludhatott úgy legalább másfél órácskát, hirtelen kinyitotta szemeit, és meglepetésként hatott az rá, hogy egy ennyire elbűvölő és lefegyverzően bájos hölgy ölében nyugtatja elgyötört, rákvörösre égett fejét, ami tegnap bizony jócskán megégett.
– Hahó, te kis hétalvó – költögette anyásan Krisztina Aladárt – Hát hogy is aludtál? Mesélj nekem? Aladár a félszegéből, vagy meglehet, hogy pusztán csak illendő és anyai nagyanya által erőltetetten szorgalmazott úriemberi jellemének köszönhette, hogy nem feledkezett meg magáról, máris leopárdgyorsasággal fölugrott, mint akit tetemesen elkezdtek csipkedni a galád moszkitók, és mint aki óriási szentségtörést vétett, és bizonyára megbocsáthatatlan hibát követ el, Krisztina szemébe nézett, és mint aki éppen akkor hipnotizál, elkezdte szónoklatát.
– Ne haragudj, kérlek. Észre se vettem, hogy éppen itt vagy! Mit is keresel itt egészen pontosan? – kezdte udvariasan faggatni Aladár Tibai kisasszonyt holléte felől – Miért maradtál itt?
Tibai Krisztina gondoskodó hölgyként őszintén leplezett kedvese smaragdzöld szemébe nézett, és halkan válaszolt, direkt, mint aki csak éppen, hogy bátorságot szeretne gyűjteni, mielőtt megindítaná az elrettentő csapást.
– A többiek mind mulatni mentek! Kirúgják a ház oldalát, gondolom – kezdte –, és én eldöntöttem, hogy csak azért is nem fogok részegen tántorogni, mert ki nem állhatom a bepaprikázott embereket! Egyébként azért maradtam, mert megígértem az ofőnek, hogy vigyázok rád! – folytatta –, remélem, nem okozok gondot?!
Aladár hirtelen meglepődött, és egyúttal nagyon is meghökkent, hiszen ő efféle titkosnak minősülő utasításokról ez idáig még nem hallott, így kíváncsian hallgatta Krisztina állítólagos beszámolóját, amiért itt van.
– Ne haragudj, ahogy elaludtam! – mentegetőzött –, de borzalmasan leégtem a tűző napsütésben, és aki nincs a tó melletti klimatikus viszonyokhoz hozzászokva, az önkéntelenül is elveszít valamit fizikai adottságaiból.
Tupek úr annyira édesen meggyőző és talpig őszinte ember volt, hogy ezen a bájos hóbortosságon, ami önzetlen, emberséges jelleméből áradt, azon csak meghatódva elmosolyodni lehetett!
A hölgy ennél vonzóbbat talán el sem tudott volna képzelni, nevezetesen, hogy egy serdülőkorából már erősen kiöregedett fiatalember ennyire kedves, önzetlen és talán éppen ezért sebezhető legyen – amit azért nem árt, ha megjegyzünk, hogy a férfiak azért sokkalta visszafogottabban hajlandóak megmutatni saját maguk rejtegetett érzelmeit, semmint a hölgyek. Ez minden bizonnyal közrejátszhatott abban, hogy Tibai kisasszony mit sem törődve azzal, hogy hol is vannak, és hogy esetlegesen kik lesznek azok a szerencsések, akik együtt látják majd őket, és mint szorgos kis spiclik azonnal jelentik az osztályfőnöknek, hogy együtt romantikáztak látszólag ártatlanul, gyengéden két hattyútenyerébe fogta leendő kedvese fejét, és megcsókolta napszítta, rákvörös és meglehetősen elgyötört homlokát.
Tupek Aladár erre a kis eltévedt flörthelyzetre azt már végleg annyira elpirult – hiszen ez idáig még szinte senkinek sem fordult meg a fejében, hogy egy annyira talpig úriemberrel és már-már a különösségig vitt udvarias piperkőccel merjen romantikázni, mint amilyen ő maga –, hogy meglepetésében nem győzött ámulni, és bizonyos tekintetben bizonyos elégtételt és felszabadult mennyország-tudatot érzett, amiért egy ennyire lefegyverzően bájos és csinos hölgy kegyeibe fogadta.
Aladár ugyanis mindennél jobban vágyott az édesanyai megértésre, amiben kétségtelen, hogy mindennap volt része, elvégre az édesanyja mindig szófogadóan és türelmesen végighallgatta, de óhatatlanul is felmerült benne a kérdés, hogy „Talán nem biztosan jó ötlet, ha minden hölgyben az édesanyját szeretné megkeresni, és egyúttal viszontlátva visszakapni!”
Ettől függetlenül, sok időbe tellett, mire a leplezetlen, meglehetősen nagy intenzitású zavarodottságán felül tudott emelkedni, és amikor Krisztina arra a kis szélhámos huncutságra próbált vetemedni, hogy hirtelen, mint a forgandó szerencse, megcsókolja, ő csak ennyit mondott:
– Köszönöm, kedves, hogy törődsz velem! Kérlek, ezt majd legközelebb – S a bájos hölgynek bár kétségtelen, hogy egy visszautasítás hangján elkövetett szerelmi ajánlatot hagyott a levegőben, de azért egy falatka mennyországot érezhetett szíve mélyén, amiért leendő férje fejét az ölében még simogathatta egy kis ideig!
Sajnos azonban vannak olyan érzékeny bőrű emberek, akik direkt nem mernek a nap támadásával szembenézni – még annak ellenére sem –, hogy törékeny hattyúfehér bőrüket a legmagasabb oktánszámú fényvédő krémmel kenegetnék már csak az elővigyázatosság fokozott biztonsága miatt is –, így óhatatlanul is abban a könyörtelen igazságtalanság kísérleti alanyaivá válnak, akik rosszkor voltak a lehető legrosszabb helyen!
Abban az időben, amikor még harmadéves gimnazista volt Tupek Aladár, akinek kellemes és meglehetősen feltűnő, és talán éppen ezért kigúnyolható úszógumikat adott a termékeny anyatermészet –, és aki a négylábú kedvencektől elkezdve a bogarak és különféle ízeltlábúak népes családjáig bezárólag mindentől félt és rettegett, egy szép, nyári kánikulával megfertőzött napon abban a szerencsés kiváltságban részesülhetett, hogy ellátogathatott egy kirándulásra osztálytársaival, még mielőtt a szokásos nyári vakációt kiadták volna az iskolák részére.
Szinte minden ifjú kamasz és kamaszhölgy arról ábrándozik, hogy egyszer-egyszer bizony, hogy önkéntelenül ki kell rúgni a hámból, és el kell felejteni a napi megpróbáltatásokat és felelősséggel terhes gondokat, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy ilyenkor az általános fegyelmezési problémák mellett is a felvigyázó nevelők megengedik maguknak a kicsit elnézőbb magatartást, és figyelmen kívül hagynak bizonyos – egyesek számára talán a huncutsággal és a humorossággal is felérő tréfákat és élcelődéseket –, ám azok számára, akik a tréfálkozás keserű szenvedő alanyai, nagyon is komoly problémákkal számolhatnak.
Tupek Aladár, aki még életében egyetlen szalmaszálnak nem tudott volna ártani, sajnos osztálytársai kedvelt élcelődési céltáblájává változott.
Aladár egy végtelenül kedves, figyelmes és kissé túlsúlyos, erősen a húszas éveihez közeledő, medvebocs termetű fiatalember volt, aki előszeretettel kínálta meg a hölgyeket saját készítésű süteményeivel – hiszen egyik fogyatékosságának és torkosságának volt felróható, hogy rendkívül édesszájú volt, és emellett, ha édesanyja egyszer-egyszer abban a szerencsés helyzetben részesítette, hogy vett neki egy tábla finom és ízletes minőségi csokoládét, sohasem követte volna el azt a szentségtörést, hogy megtagadta volna azt osztálytársaitól a csokoládé kellemes és földöntúli vizekre evező élvezetét! Hiszen szinte egyetlen barátja sem volt, és mint minden magányos lélek, aki arra vágyik, hogy megpróbáljon érvényesülni a társadalmi miliőben, ő is szeretett volna igaz és mi főbb, őszinte barátokra szert tenni.
Ám ez sajnos egyáltalán nem sikerült – annál is inkább, hiszen Aladár, mint a reménytelen romantika egyik kései megtestesítője – már-már túlzottan is a szívén viselte a hölgyek támasztotta igényeket és bizonyos lovagi jellegű elvárásokat, így egyáltalán nem meglepő, hogy ahelyett, hogy támogatták volna és bizonyos fokig nagyon is tiszteletben tartották volna azt az eszményt, amit Tupek Aladár megtestesített, inkább csúfolódó, helyenként pedig gyilkosan is cinikus és fennhéjázó hangnemben beszéltek vele, és szinte minden egyes nap kisebb-nagyobb bókolási szenvedélye miatt kinevették.
Ám ami elsősorban a hölgyek szívét elkerülte, az az volt, hogy Tupek úr nagyon is értett ahhoz – ami a legtöbb fiatalemberből sajnos manapság is egyre inkább hiányzik –, nevezetesen, hogy a hölgyek szívének minden óhaját, legfőképpen pedig egy segítő és mindenkit nagyon szívesen meghallgató, vigasztaló barátot ismerhettetek meg azok a szerencsés jelöltek, akik természetesen kitüntették bizalmas barátságukkal Aladárt. Nem is kellett csalódniuk, hiszen amellett, hogy Aladártól még az édes szülők sem tudták volna meg, hogy édes csemetéjük hol és kikkel költi el azokat a verejtékkel megkeresett forintokat, amiknek könnyen lába kélt elsősorban valamelyik bárban vagy mulatószerű helyiségben, és emellett, ha valaki kérdezte Aladárt, önzetlen készséggel adott bárkinek bölcs tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan is szedje össze magát főleg a kritikusabb és egyúttal nehezebb időben, és mit csináljanak – főleg a gyengébbik nem képviselői – azokkal a kóbor lovagokkal, akiknek csak a szerelmi csábítás és elsősorban légyott szempontjából fontosak. Aladár, mint minden kamaszkora végén járó fiatal, előszeretettel beszélgetett – elsősorban azokkal a fiatalabb, pallérozatlan elmékkel –, akik azonosan és egy hullámhosszon gondolkodtak bizonyos felnőttséget érintő kérdésekben, itt elsősorban a munkavállalás, gyermekáldás és az adó, illetve a megfelelő társas együttlét szabályaira kell gondolni.
Tupek úrnak ugyanis szent meggyőződése volt, hogy egy húszas éveiben járó fiatalnak bizony már meglehet a magához való esze, és a legfontosabb, hogy mit is akar kezdeni az életével, ami olyannyira értékes és törékeny, és mindig hamarabb eltelik, mint azt bárki is gondolhatná.
Egyszer-kétszer – pusztán csak a furdaló kíváncsiság miatt – benézett egy-két dohányfüstös, gengsztertípusú bárba, ahol a félvilág jellegzetes, túlságosan is feltűnő úriasszonyai és koktélruhába bújtatott hölgyei foglaltak helyet, mintha csak egyetlen dolgot akartak volna a férfitársadalom számára közvetíteni, hogy itt van a becserkészett trófea, amire vágytak, és lássuk, ki nyeri meg imádott kiválasztottja kezét.
Egyébként a legtöbben vagy azért keresték fel ezeket a bulizós, éjjeli mulatókat és diszkókat, hogy – pestiesen szólva – lazuljanak és ejtőzzenek egyet, de emellett a felszín alatt, az emberi lélek rejtelmeiben bizonyára ennél több is megfordult egyesek gondolataiban.
Mindenesetre, amikor egy kisebb faluból fölmentek az osztálytársai egy nagyobbacska városba, hogy meghódítsák a még felfedezetlen és parlagon hagyott mulatókat, és emellett borospincék illatait, Tupek úr sem szalasztotta el a vérpezsdítőnek ígérkező vállalkozást, és azonnal kapott az alkalmon, hogy engedélyt kérhessen kissé szőrszálhasogató osztályfőnökétől – aki köztudottan rajongott a bikavér jótékony és agytágító hatásainak –, hogy elmehessen velük, ha nem is a borospincék naftalin- és molylepte illatú labirintusaiba, de legalábbis azokba a kisebb csehókba, ahol beszélgetni lehet legalábbis addig a jellegzetes pillanatig, amíg a koktélok száma egynél nem emelkedik tovább!
– Kérem szépen, Kati néni, tessék megengedni, hadd mehessek el. – kérte a lehető legudvariasabb hangnemben Aladár osztályfőnökét, Veréb Katalint, akiről azért érdemes volt tudni, hogy a sebezhetőbb és az érzékenyebb fiatalokat mindig is igyekezett hangyaszorgalommal biztonságba helyezni – még ha ez nem is látszott, kivált az első időkben.
Kati néni a harmincas éveinek elején járó, csinos és jó szituált német szakos tanárnő volt, bizonyára a hiúságának is imponált, hogy ő, mint egy jelképes hatalom megtestesítőjétől kért bennfentes engedélyt egy olyan – egyesek számára nagyon is jelentéktelen figura, mint szegény Aladár. Kati néni végignézve az egész nap fürdőző Aladáron, akiről köztudomású volt, ha egyszer bement a vízbe, akkor onnét még kisebb hatósugarú bombával sem tudták volna kirobbantani –, mint egy partra vetett és jócskán fölpüffedt főtt rák, vagy hidegvízi homár, amit éppen most vettek ki a forró gőzágy birodalmából, kissé émelyegve ugyan, de nagyon határozottan megállt előtte, és az osztályfőnök először azt sem tudta, végignézve Aladáron, sírjon-e a meghatódottságtól, vagy éppen nevessen egy nagyot, amiért Aladár kissé habókosan elfelejtette magát bekenni a legmagasabb faktorszámú naptejjel, minekutána hattyúfehér tisztaságú volt a bőre! Levette általában mindig vöröses hajába tűzött napszemüvegét, diszkréten elmosolyodott, és csak annyit felelt:
– Mehetsz, de légy résen, okés?
– Köszönöm a lehetőséget, tanárnő, ígérem, este tízre itt vagyok! – mondta kicsattanó örömtől ujjongva a fiatalember, és igyekezett az adott szavát betartani, annál is inkább, mert nagyon is tisztába került vele, hogy a kisebb krimók és borospincék bepaprikázott hangulata után – mert ő sosem szerette a szeszt és az alkohol társait –, egyes embereknek korántsem lesz kedvük ahhoz, hogy hazamenjenek, sokkal inkább, hogy még azért is virtusból és forrófejűségből még inkább a pohár fenekére nézzenek, még akkor is, ha szervezetük figyelmeztető jelzésekkel ez iránt a leghatározottabb mértékben és jogosan tiltakozik!
Mivel Kati néni erre valószínűleg számíthatott, megkérte a „megbízhatóbb embereket”, akik azért a határokon belül megpróbáltak nem lerészegedni, hogy azért ügyeljenek a tapasztalatlanabb emberkékre, elsősorban Tupek Aladárra, mert ha nem így lesz, drasztikus intézkedésekre számíthatnak!
– Ne tessék izgulni, tanárnő! – felelte Juhász Roli – akiben egy rockzenész mentalitása veszett el, és remekül kezelte a dobokat és a basszusgitárokat is –, nem lesz a bájgúnárral sem baj! Meghozzuk épségben, ne tessék izgulni miatta!
– Úgy ám, még egészségesebb lesz, mint amikor elvittük, csak tessék megfigyelni – vágott barátja mondatába Mókus Marci – akinél szavatartóbb emberrel ritkán találkozhatott az ember!
– De tényleg hozzátok vissza épségben! Mert a szülei rendkívül aggodalmas emberek, és ha ne adj’ isten, valami baja történik, szíjat hasítanak belőlem – kezdte rimánkodásait szokásosan a félelem hangjaival megtűzdelve Veréb tanárnő!
– Tessék egészen nyugodt maradni! – kezdte egy bájos, szőke hölgy, akinek feltűnően csinos koktélruhája volt, és meglehet, csak azért viselte, hogy ezzel magára vonzza a már amúgy is éhes férfitekinteteket! – Nem lesz Norbussal az égvilágon semmi gond!
A hölgyet, aki imént ezt a kisebb jellegű intermezzót tette, Tibai Krisztinának hívták, és bár látszólag meglehetősen figyelemfelkeltő, egzotikus szépséggel rendelkezett, nagyon is modernül felöltözve a legújabb divat szerinti nyári kosztümében és ruháiban, mindenesetre nagyon megtetszhetett neki ez a félszeg és hóbortos fiúcska, akit mindenki csak afféle reménytelenül elveszett romantikus léleknek gondolt, minekutána imádta a verseket, és szerelmes költészet bizonyos formai bravúrjait előszeretettel gyakorolta – igaz ugyan, ezt az utóbbit az otthoni fürdőszobatükör előtt cselekedte meg!
Amikor az osztályfőnök által kifizetett busz és annak szállítója megérkezett, a társaságban már régen megfogalmazódtak azok a fajta – egyesek számára nagyon is bohókás és körmönfont –, ravasz elképzelések, hogy esetleg megkóstoltatják a még életében egyetlen kortyocskát sem ivó Aladárral az alkohol bizonyos jótékony hatásait. Azt azonban szinte mindenki figyelmen kívül hagyta, kezdve a gavallér fiúktól egészen a tekintélyes mennyiségű tequila- és daiquirikoktélokat elfogyasztó kisebb hölgytársadalomig, hogy ha már ők sem igazán józanok, ugyan hogyan is gondolhatják, hogy ellássák Tupák Aladár nagyon is életfontosságú védelmét.
Azonban a sors megkegyelmező szerencséje voltán a buszvezető – maga is felelősségteljes szülő lévén – készséggel felajánlotta, hogy nyugodtan mulassanak csak bátran, és csapjon mindenki egészen nyugodtan egy görbe éjszakát, ő majd addig szemmel tartja a fiatalurat, aki időközben már jócskán húzta a nem kis vízhanggal járó lóbőrt, elvégre nem igazán volt még hozzászokva a mások számára olyan természetes egész „éjszakás műszakokhoz” és bizalmasabb üresjáratokhoz.
Azonban amit egyszer egy mosolygós tündér, nevezetesen Tibai Krisztina megígért, annak úgy és akként kellett lennie, ahogyan azt ő kellő gondos aggodalommal eltervezte. Annál is inkább, hiszen a hölgy – bizonyára fogékony intelligenciája révén – imádta a verseket, és nagyon is szerette, ha találkozott olyan kaliberű úriemberekkel, akikben még él a halvány Heuréka-szikrája a lovagi udvarlási és etikett szokásoknak.
Ezért készséggel vállalkozott arra a nem kis meglepetéseket tartogató feladatra, hogy ott marad egész éjjelbe hajlóan a sofőrrel, és együtt őrködnek – akár a jól képzett smasszerok – a gyámoltalannak látszó Aladár álmai felett.
– Biztos nem jössz velünk? – kérdezte Mókus Marci Krisztinát, mint az egyik legjobb és leghűségesebb barátja a társaságból, mert Marci viszont Krisztát szerette volna elvinni egy kicsit kirúgni a hámból!
– Rendes vagy, Marci – kezdett a beszélgetésbe Kriszta –, de nem mehetek! Megígértem valakinek valamit, és nem engedhetem meg magammal szemben azt az igazságtalanságot, hogy magára hagyom, és becsapom saját magamat is.
– Értem. Ha ez minden, akkor mi megyünk is! – mondta kissé kesernyésen, hogy a világ talán egyik legcsúcsabb hölgye nem a gavallér és bizonyára már jócskán bepityókázott társasággal tart, hanem szerényen és meglehetősen illemtudó lányként meghúzódik egy afféle remetetípusú félszeg kis senkiházi mellett, ahogyan sokan titokban a háta mögött Aladárt emlegették.
Közben Aladárt annyira hatalmába kerítette az álom meglepett és nagyon is kellemesnek mondható paradicsom közeli állapota, hogy észre sem vette, hogy Tibai kisasszony bizony megpróbál félreérthető flörtölési szándékkal a bizalmába férkőzni!
Gyengéden – akárcsak egy szülői szívjósággal is megáldott édesanya – elkezdte a lehető legkedvesebben simogatni őszbe vegyülő, nagy általánosságban mindig rövid hajat viselő Tupek hajfürtjeit, mint aki éppen kedvesének mondana becézgetni és kedveskedni vágyó angyalszavakat.
Szegény Aladár észre sem vette, és már egész tojás alakú, kissé nagy feje Krisztina ölében volt, a jelképesen megnyugtató anyai öl védelme alatt. S Krisztina legszívesebben elrejtett és ez idáig dugdosott érzelmeit ott helyben, mint egy esküt, megvallotta volna.
Aladárnak, ha az nem lett volna máris álmainak édes foglya.
– Kedves, kedves Aladárom – kezdett dúdolni csak úgy bele a meghatározó pillanatba Krisztina –, de nagyon randiznék veled, te édes kedves!
Erre Aladár is, aki már jócskán aludhatott úgy legalább másfél órácskát, hirtelen kinyitotta szemeit, és meglepetésként hatott az rá, hogy egy ennyire elbűvölő és lefegyverzően bájos hölgy ölében nyugtatja elgyötört, rákvörösre égett fejét, ami tegnap bizony jócskán megégett.
– Hahó, te kis hétalvó – költögette anyásan Krisztina Aladárt – Hát hogy is aludtál? Mesélj nekem? Aladár a félszegéből, vagy meglehet, hogy pusztán csak illendő és anyai nagyanya által erőltetetten szorgalmazott úriemberi jellemének köszönhette, hogy nem feledkezett meg magáról, máris leopárdgyorsasággal fölugrott, mint akit tetemesen elkezdtek csipkedni a galád moszkitók, és mint aki óriási szentségtörést vétett, és bizonyára megbocsáthatatlan hibát követ el, Krisztina szemébe nézett, és mint aki éppen akkor hipnotizál, elkezdte szónoklatát.
– Ne haragudj, kérlek. Észre se vettem, hogy éppen itt vagy! Mit is keresel itt egészen pontosan? – kezdte udvariasan faggatni Aladár Tibai kisasszonyt holléte felől – Miért maradtál itt?
Tibai Krisztina gondoskodó hölgyként őszintén leplezett kedvese smaragdzöld szemébe nézett, és halkan válaszolt, direkt, mint aki csak éppen, hogy bátorságot szeretne gyűjteni, mielőtt megindítaná az elrettentő csapást.
– A többiek mind mulatni mentek! Kirúgják a ház oldalát, gondolom – kezdte –, és én eldöntöttem, hogy csak azért is nem fogok részegen tántorogni, mert ki nem állhatom a bepaprikázott embereket! Egyébként azért maradtam, mert megígértem az ofőnek, hogy vigyázok rád! – folytatta –, remélem, nem okozok gondot?!
Aladár hirtelen meglepődött, és egyúttal nagyon is meghökkent, hiszen ő efféle titkosnak minősülő utasításokról ez idáig még nem hallott, így kíváncsian hallgatta Krisztina állítólagos beszámolóját, amiért itt van.
– Ne haragudj, ahogy elaludtam! – mentegetőzött –, de borzalmasan leégtem a tűző napsütésben, és aki nincs a tó melletti klimatikus viszonyokhoz hozzászokva, az önkéntelenül is elveszít valamit fizikai adottságaiból.
Tupek úr annyira édesen meggyőző és talpig őszinte ember volt, hogy ezen a bájos hóbortosságon, ami önzetlen, emberséges jelleméből áradt, azon csak meghatódva elmosolyodni lehetett!
A hölgy ennél vonzóbbat talán el sem tudott volna képzelni, nevezetesen, hogy egy serdülőkorából már erősen kiöregedett fiatalember ennyire kedves, önzetlen és talán éppen ezért sebezhető legyen – amit azért nem árt, ha megjegyzünk, hogy a férfiak azért sokkalta visszafogottabban hajlandóak megmutatni saját maguk rejtegetett érzelmeit, semmint a hölgyek. Ez minden bizonnyal közrejátszhatott abban, hogy Tibai kisasszony mit sem törődve azzal, hogy hol is vannak, és hogy esetlegesen kik lesznek azok a szerencsések, akik együtt látják majd őket, és mint szorgos kis spiclik azonnal jelentik az osztályfőnöknek, hogy együtt romantikáztak látszólag ártatlanul, gyengéden két hattyútenyerébe fogta leendő kedvese fejét, és megcsókolta napszítta, rákvörös és meglehetősen elgyötört homlokát.
Tupek Aladár erre a kis eltévedt flörthelyzetre azt már végleg annyira elpirult – hiszen ez idáig még szinte senkinek sem fordult meg a fejében, hogy egy annyira talpig úriemberrel és már-már a különösségig vitt udvarias piperkőccel merjen romantikázni, mint amilyen ő maga –, hogy meglepetésében nem győzött ámulni, és bizonyos tekintetben bizonyos elégtételt és felszabadult mennyország-tudatot érzett, amiért egy ennyire lefegyverzően bájos és csinos hölgy kegyeibe fogadta.
Aladár ugyanis mindennél jobban vágyott az édesanyai megértésre, amiben kétségtelen, hogy mindennap volt része, elvégre az édesanyja mindig szófogadóan és türelmesen végighallgatta, de óhatatlanul is felmerült benne a kérdés, hogy „Talán nem biztosan jó ötlet, ha minden hölgyben az édesanyját szeretné megkeresni, és egyúttal viszontlátva visszakapni!”
Ettől függetlenül, sok időbe tellett, mire a leplezetlen, meglehetősen nagy intenzitású zavarodottságán felül tudott emelkedni, és amikor Krisztina arra a kis szélhámos huncutságra próbált vetemedni, hogy hirtelen, mint a forgandó szerencse, megcsókolja, ő csak ennyit mondott:
– Köszönöm, kedves, hogy törődsz velem! Kérlek, ezt majd legközelebb – S a bájos hölgynek bár kétségtelen, hogy egy visszautasítás hangján elkövetett szerelmi ajánlatot hagyott a levegőben, de azért egy falatka mennyországot érezhetett szíve mélyén, amiért leendő férje fejét az ölében még simogathatta egy kis ideig!
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!
További hasonló novellák a Dráma témából: