A TUDATOS ELSZIGETELTSÉG CENTRIFUGÁI

Valamikor talán jobb, ha csupán csak a tudatos magány kattogó centrifugái léteznek, s őrölnek egyre kattogóbban agyak fogaskerekei közt; zárt ajtók mögött hallgatóznak – sok esetben – a cinkos spiclik, akár kíváncsiskodni kész kisgyerekek. Bámészkodni vágyó tekintetekből hiányoztak rendre Mindenség-csillagok. Sohasem nyíltan, de mindig nehezményezve a barátságtalan beszólásokat, kritikát meggörnyedve szükséges immár bukdácsolni, hadd lássa a többség, hogy ilyen is létezik. Csak hánykódni tudunk ide-oda az életben, ha nem jöhet tartós, jótékony megváltás, segítő szándék; a szánalom – ha létezett is – előbb-utóbb beissza magát, s a viaszlelkekre rákövesedik. A létezés rejtettebb formája egyszer majd befogadja áldozatait.

Az ember spirális körökben futó kerítésekbe kapaszkodna, mintha mentőöveket ölelne magához, amik megmenthetnék az ócska-talmi, végletesen leegyszerűsített hétköznapok vége-hossza nincs dáridóiból; félrehajtott fejjel a többség – sajnos így is – egyre ritkábban veszi észre a teljesebb értékű embert az álcák mögött. Egymásra néznek odakint egyre gyanakodóbb, rátarti kedvvel, s eszük ágában sincs megkérdezni: „Mondd csak? Te hogy jutottál idáig?!” – Csapdák sötétzöld városában az embernek egymagának kellene boldogulva szorgoskodnia, ha már nem boldogulhat; hát rászakad minden ötödik másodpercben önző beismerése egész özönvize, hogy ti. mit kellett volna másként, máshogyan cselekednie?!

Kiszolgáltatott, hazajáró félelmem szorítják az egyre nehézkesebben dobbanó, beteges szívburkot; mert boldog-boldogtalan most csak vesztegelni képes itt, amíg nem kap biztos megerősítést valami felől, ahová eredetileg tartani akart.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.