VÉGTELENÍTETT VÉGESSÉGEK

Legszebb bizalmainkat
is el kell veszítenünk,
érezni a Nihil-semmi egyre ringat.
Az el nem mondható érzések
vallanak meg minket,
hogy ismeretlen végtelenek
senkiföldjén még
két lábbal állni tudjunk.

Meszesedésnek indult
csontjainkból virágkoszorút
farigcsál a Hóhér-Idő.
Utánunk vajon ki fog
méltón emlékezni emlékeinkre,
csacska mulandóságainkra?!
A levegőben mintha mindig
is benne lett volna,
már gyerekkorunktól kezdve
a megérkezések biztos ígérete;
merengő szívvel,
derengő értelemmel
egyszerre karöltve jó lett
volna végleg megszabadulni
félremagyarázott téveszmék,
tántorgó tanok vegyes,
léleksebző mételyeitől,
hogy később a helyes utak,
döntések útvesztői
felé vehessük az irányt.

Mint gyanakvó,
néma cinkosok önmagukat
is rendre becsaptuk,
mikor lehazudtuk kozmoszok
tág űréről az ezüstszínű csillagokat,
s mert a Valóságról is úgy hihettük,
a játékszabályok minden
esetben megváltoztathatók.

Miként a partra vetett
csikóhal-embriók egyenként,
s önszántukból vallanak évek,
évtizedek kopaszodásnak indult,
deresedő fejeink felett;
mert nem lehet már
megváltó oázis,
csupán csak butácska,
csalóka álom-látomás,
hogy dolgok természetével
kibéküljön az örökké viharvert,
zaklatott emberi lélek.

Most még nagyobb,
teljesebb vonzás tartja
fogságban az embert;
hamis-talmi, ócska jelszóígéretek,
melyek, ha beválthatnák
a bankban, csupán csak
filléreket érhetnének,
mint afféle kétes Júdás-aranyak.

Mint óriás szívdobbanás,
lüktetnek a csendben
a belső fül anyaméh-rezgései is;
jó volna mindig
intő bölcs ösztöneikre hallgatni.

A kinti ordas Világ
mintha szándékosan
még megkantározná az emberfiát.
Miért, hogy örök
szent készületben
az embert nem bánthatja
immár se félelem,
se rettentő magánytudat?!
Léleknyi buborék fohászkodva
csüngne megbocsátások ágán,
míg a végső sóhaj
utolsó lélegzetre várakozik…

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.