A koldus

Szürke, januári nap
A vasútállomásra igyekszem
Még a hideg eső is rákezd,
Ráveszi az embert, hogy siessen
A fal mellett a lépcsőn
Egy koldus aprót kéreget
Dobok neki, és hálás szemmel
Szakadt ruhában engem méreget

Ki tudja, mit hoz a holnap?
Lehet, hogy én is majd itt ülök
Ő az éhségtől, én a bánattól
Szédülök, egyre csak szédülök
Kiteszem a szívem, hogy szeretetet kolduljak
Csak közömbös arcok és megvetés
Csak belerúgnak a szívembe
És érzem, hogy milyen a szenvedés

„A szeretetet nem lehet koldulni
Ha nem adják, akkor nincsen
Nekem volt még régen szerelmem
Ő volt a legnagyobb kincsem”
Összeszedem hát széttört szívem
A koldusnak búcsút intek
Másnap, mikor arra megyek
A fal felé tekintek

Ketten ülnek. A koldus és egy nő
Látszik, hogy régebbről egymást már ismerik
Nevetnek együtt és boldogok
A szegénységben másra nem telik
„Ne tegye ki a szívét!” – mondja a koldus
„Aki adni akar, megtalálja
Mi is inkább hazamegyünk
Nem maradunk éjszakára”

„NE KOLDULJON SZERETETET
HA SZÍVBŐL ADJÁK, TÖBBET ÉR
MINT A VILÁG ÖSSZES PÉNZE!”
És egy könnycsepp földet ér…

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.