Álmodtunk egy házat...

Álmodtunk egy házat.
Nem kőből volt az,
nem is téglából,
hanem szívből,
csendből,
s abból a fényből,
ami azon az éjszakán
körénk hajolt.

A rét lepedőjén feküdtünk:
te meg én.
Hallgattuk a csillagok nevetését.
Először az ágy készült el.
Meleg volt.
Takaró és párna őrizte,
mint egy szoba
a szív közepében.

Konyhát álmodtunk.
Kenyérillat költözött bele,
székek az asztal köré.
Nevetve kérdezted:
„Hová tesszük majd a bébi széket?”

Nappalit is építettünk.
Lámpa állt benne,
alatta egy fotel.
Ott vert gyökeret
a szerelmünk.
Könyveim polcain
rólad szólt minden mondat,
leveled a lapok között
úgy pihent,
mint egy be nem fejezett titok.

A gyerekszoba is készen volt.
Színes kiságy,
puha szőnyeg,
csendes várakozás.
Csak a gyermek hiányzott.

A ház már állt.
Karod átölelt.
Aztán egyszer
kialudt a fény.
Repedés futott végig a falakon.
S összeomlott a ház.

Te szellemmé szenderültél,
én pedig ott maradtam
a romok között.
Egy maréknyi álommal.
Elsírt vádakkal.

Álmainkat nem feledem.
Csak a szívembe temetem.
A falakon a fény árnya még ott marad.
A repedésekbe hiányod szövődik.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.