Gólya a mezőn

Hűvösek még a tavaszi napok,
Április nem dobat földre ruhát,
Szégyenlősek még a napmosolyok,
Szendén titkolja föld iránt vágyát.

Szél borzolja a sarjadó füvet,
Ifjú szív buja szenvedélyével,
Meghajlítja a zöld vetéseket,
Vitalitása lendületével.

Fehér gólya áll magányos őrként,
Szél erejével szilárdan küzdve,
Mező selymébe rejtőzött gyöngyként,
Figyelmes szemmel távolba nézve.

Lépte rajzolja meg méltóságát,
Araszolnak a szép, hosszú lábak,
Szárnya őrzi távoli út porát,
Rejtelmes titkát messzi tájaknak.

Embertől nem fél, sőt közeledik,
Tudva az ősi természettörvényt,
Minden létező odatartozik,
Hol égi rendben lélek ad reményt.

Lassan kitárja gyönyörű szárnyát,
Szinte lebegve, felemelkedik,
Még hallja a határ csendes sóhaját,
De lénye már az ég kékjén fénylik.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.