Néma kiáltás

Nincsen apám, se anyám,
szerető társam, se hazám.
Nincsen helyem, más vagyok,
barna bőrömön fény ragyog.

Tudom, más vagyok, mint ti,
nehéz ezt megérteni.
Szemem, mint az éj hajnala,
szívemben sötét az angyalka.

Bántást kaptam ezerszer,
fenyegetett fegyver egyszer,
Pókos sarokban remegtem,
senki sem volt mellettem.

Kúsztam-másztam a koromban,
nem voltam víg fénykoromban.
Nem értett meg senki sem,
elveszett a hitem, mindenem.

Nem öleltek szeretetben,
nem úsztam szerelmes levelekben.
Mint tetű, múltam a leveleken,
mégis segítenék a betegeken.

Lelki nyomorban nőni fáj,
ha méregbe borul a táj.
Nincs, ki lássa személyem,
most már értitek – remélem.

Nyomomban üvöltő farkasok,
fehér agyarú ordasok.
Felettem köröznek a sasok,
azt kérem tőlük: LÁSSATOK!

Lélekkel látni oly ritka,
mint e barna lány vérző titka:
Itt se állok – ott se állok,
a színpadon némán kiáltok.

Hozzászólások (1 darab)