Rekviem a tegnapért

Lohan Weel

Az aranyló május feketébe hajlott,
amikor kiléptél az ajtón.
Édeskés illatod volt az egyetlen,
amit magad után hagytál.

Lehunyom a szemem.
Hervadt orgona pihen
az ablakpárkány szélén.
Tompa utcalámpák világítanak
az éjszaka csöndjében.

Egy bagoly huhogása vág bele
a hallgatásba.
Tükörképem üresen kong.
A szoba hideg.
Kezemmel rászorítok
búcsúleveledre.
Idegennek hat a nevem a papíron.

Lassan kifújom a cigarettafüstöt.
Az óra este tízet ütött.
Aki tegnap kávéval keltett,
eltűnt.

A gyertya pislákoló fényében
nézem az éjjeliszekrényen álló
közös képet.
Viaszcsepp égeti a kézfejem.
Fáradtan pislogok.

Női cipők kopogása hallatszik:
a szomszéd lány kacagva
érkezett haza.
Sóhajtok.
Felállok.
A levelet az ágyon hagyom.

„Kérlek, neked is be kell látnod...
Nem működhet tovább...”

Kipillantva a koszos ablakon látom,
az ezüst csillagok ma is olyanok,
mint tegnap.
Kinyitom az ablakot,
a kellemes éjjeli levegő
nyomban bekúszik.
Megborzongat.
Átjárja a testem.
Valahol halk, részeges ének
csendül fel.

Sétálok a lakásban.
A kukák megtelnek
azzal, ami voltam.
Ruhák, képek, parfüm…
Úgy látszik, egy szerelem is elfér egy kukában.

A leveled apró darabokban hever.
Vörösbor csillan meg a poharamban.
Mélyet kortyolok belőle.
Ásítok.
Megvakarom a homlokom.
A nyári szellő gyengéden
mozgatja a függönyt.
Tekintetem újra
az éjjeliszekrényre vándorol.

Ami üres.